|
Témaindító hozzászólás
|
2017.07.09. 22:07 - |
 |
[52-33] [32-13] [12-1]
(Folytatás 2) Jobb nem belegondolni ilyesmibe, főleg, hogy ha megtudnám, hogy tényleg ez van, az egyik kifaragott lándzsám valaki torkán csúszna lefelé…
Inkább csak lehunytam szemeim, és pihentettem már gondolataim is. Hallgattam a természet hangjait, de főleg a víz „énekét”. |
(Folytatás)
Félig öntudatlan állapotban a hideg víz a halál érintésének hatott. Nem tudtam mit csinálok, a testem úgy éreztem csak mozog, mint valami rossz rongybaba teste, és nem haladok egyről a kettőre. Légzésem is kezdett cserbenhagyni, ahogyan fejem lemerült a víz alá, és éreztem, ahogyan a víz lassan beáramlik orromon és számon keresztül. Köhögni akartam reflexből, de nem tudtam. Csak újabb és újabb adag sós vizet kaptam az arcomba, mígnem nem bírtam tovább. Nem tudom mi történt a továbbiakban, csak azt, hogy a sötétség magához ölelt.
Nagy üresség, mérhetetlen csend és a létezés fájdalma. Ezt az állapotot éreztem, hogy uralkodik rajtam egészen addig, míg nem köhögni nem kezdett a testem jóformán végeláthatatlanul az én szemeim meg, mint valami rossz zombié kipattantak, és átfordultam a hasamra, miközben feltápászkodtam, és valami borzasztóan kellemetlen módon úgy éreztem, hogy kihánytam a sós vizet, amit nyeltem.
Szenvedésem után, újra csak hátamra fordultam és az eget bámultam. Első gondolatom? A reményvesztettség… Legalábbis kellene, hogy legyen… Erre én mire gondolok? Hangosan is kimondtam véleményem lévén már a tököm ki volt az egész helyzettel.
- Én a büdös életben többet nem fogok annyit inni, mint aznap este. Ha pedig ezt túlélem garantált, hogy kiherélem az összes idióta haverom, vagy kicseszem őket egy lakatlan szigetre, miután feldugtam a helyi kannibál őslakosok lándzsáját a seggükbe
Én és a bámulatos szeretetem, ahogyan anyanyelvemen kifejeztem magam a legcsodálatosabb módon. Nem tudom, honnan jött a lakatlan sziget meg az őslakos, de egyszerűen úgy éreztem, hogy ez ide kell, és aktuálisan ilyen szituációba keveredtem. Lehet nem kellett volna a Robinson Crusoe-t olvasnom anno. Nem kellene kannibálokról ábrándoznom, de ez van. Legalább van valami elképzelésem mit csináljak. A végén én is valami miniállamot hozok itt létre, ahol én leszek a diktátor… Még élvezném is, bár undorodnék olyan országtól, mint Észak-Korea, főleg, ha én tenném olyanná.
Különösebb gondolatok nélkül hevertem a homokban, és szárítottam magam ily módon, mint valami tengeri csillag. Miért nem lehetne ez az egész egy kicseszett álom? Hallucináció? Beszívott állapot? A kész átverés?
Mélyről fakadó, elnyújtott sóhajjal ültem fel, majd tápászkodtam két lábra, ami meglepett mennyire nehezen ment lévén remegtek a lábaim kicsit. Na csesszem meg… A tudatom nem fogja a félelmet csak a testem vagy mi van itt? Szedjem már össze magam, vagy felkötöm magam egy fára. Lehet jobban járnék, nem csavarodnék be, mint nagyon sok másik idióta, kaiből végül gondolom az őslakos kannibálok kutyái lesznek. Remek kilátások.
Mély levegőt véve, pár váll és fejkörzéssel lenyugtattam nagyjából magam, hogy használható állapotba kerüljek, majd nekilendültem a csodálatos új „birodalmamnak”. Igyekezzek mindenben valami jót is látni… Főleg realistaként. Ha nem olyan módon kerülök ide, ahogyan megtörtént, még élvezném is a kis trópusi világot. Csak ne sütne ennyire az a kicseszett nap, bár nem volt meleg hála az erősebb szélnek.
Miközben a tengerparton sétáltam levettem a cipőmet és a zoknimat megkímélve magam a drága homokos cipő élményétől, így azt kézben hozva haladtam.
Ekkor villant eszembe a dolog… Nálam van telefon… Ami ráadásul vízálló, mert voltam olyan szerencsétlen, hogy beejtettem egyszer a kádba azóta meg jobb félni, mint megijedni. Valami tényleg jó hír… Lenne… Ha volna térerő vagy wifi. Aish… Na, úgy látszik nem most fogok elkerülni innen, ha csak nem építek egy tutajt. Bár, majd kialakul. Egyelőre csak tudjam meg, mégis hol kötöttem ki.
Az időérzékem tompult ahogyan itt ragadtam, így nem tudtam megbecsülni, mennyi idő is telt el a hajótörés óta. Az órát még besaccoltam, de a dátumokba nem tudok belegondolni. Egy hét? Kettő? Esetleg egy hónap? Nem tudom… Bár, lehet van már két hónap, hogy itt vagyok, ami alatt elég sok minden történt.
Találkoztam a drága dzsungelben lakó ősellenségeimmel az ízeltlábúakkal, főleg a pókokkal, amiktől üvöltve futottam végig jóformán a szigeten, konkrétan tojva a tényre, hogy lehet nem vagyok egyedül.
Másik részről találtam édesvizet, amitől nem kapok hasmenést, és nem is fordultam még fel, ami kifejezetten jó hír, vízhez kötve, pedig hasznosítani tudtam a nagyszüleim tudását, hogyan is kell halat szerválni és készíteni, mert hogy hiába láttam szarvast, valahogy nem visz rá a lélek, hogy megöljem szerencsétlent. A halakat nem sajnálom, sőt sokkal egészségesebb is, jobban szeretem, így nincs problémám. Emellett láttam néhány ismerős növényt így nem is egyoldalú a táplálkozásom. Csodálatos anyatermészet, fordulna fel tényleg a haverom, aki fogadott velem. Ha hazamegyek, ami igen csak kérdőjeles, tuti agyonütöm. Úgy is tanítom, nem feltűnő, ha edzésen kicsit nagyobbakat kap…
Belegondolva azonban, egy dolog nem változott az eltelt idő alatt, ahogyan mindig visszakeveredek a tengerparti részhez, ahol partot értem. Nem tudom mit keresek ott, egyszerűen csak leülök a homokba, és figyelem a víz morajlását, amihez olykor a lemenő vagy felkelő nap képe párosul. Olyan gyönyörű lenne, csak sajnos ez egy börtön. Egy csodálatos arany kalitka, amiben már úgy érzem egyedül vagyok állatokkal.
Senkivel sem találkoztam még, ha csak nem nézzük a csini kis csontvázat a sziget másik részén, ami mintha mindig rám vigyorogna, hogy te is így fogsz majd kinézni… Kösz kihagyom. Lehet, hajótörött vagyok, de attól az edzésem nem változott. Ugyan úgy csinálom a napi rutint a gyűjtögetés, halászat mellett. Nem, majd ha visszakerülök a civilizációba úgy nézzek ki, mint egy gebe oktatóként. Hülye vagyok én? Nem hiszem… Mindegy is.
Inkább csak most is, leültem a megszokott helyemre a homokba, és felhúzott bal térdemre támasztva jobb karom, bal kezemmel hátulról támasztva magam, miközben jobb lábam kinyújtottam figyeltem az előttem elterülő látványt és kicsit pihentem, és kicsit gondolkoztam. Nem hiszem, hogy én éltem volna túl csak egyedül, az más kérdés, hogy lehet, hogy anélkül járkálok ugyan ott, hogy észre sem veszem. Rám vallana… A tájékozódás nem az erősségem, abból kiindulva, hogy az otthoni metrón is eltévedek. Minden esetre csak lesz valami, csak én sem tudom mi… Egyszer lehet random elém állít valaki, hogy „hey, nem vagy egyedül”. Ugyan, ha ilyen hangnemben szólna hozzám elküldeném oda, ahonnan jött. Engem csak ne kezeljen senki egy perc múlva közeli ismerősként. Ez nem fog sohasem kikopni belőlem, ha tetszik ha nem.
Másik elgondolásom ellenben az volt, hogy nem lehetséges ez, hogy ez-e a valóságshow és random emberek nézik, ahogy mondjuk én példának okáért vetkőzöm, vagy félpucéran flangálok, mert megdöglök olyan melegem van, hiába, hogy a nadrágom már jó pár helyen kiszakadt, mintha csak szaggatott darab lett volna és a kissé koszos fehér ingem, amiből mosószer hiányában nem tudom kiszedni a fűfoltot, példának okáért, könnyedén szellőzik. Nem tudom ki élvezne ilyen beteg műsort, nem is érdekel, jelenleg a túlélés a célom, és ezt a hülye ötletem, hogy egy tévés celeb lettem jóformán elvetem. Jobb nem belegondolni ilyesmib |
A képzelet és a valóság annyira messze áll egymástól, mégis olyan könnyen össze tud olvadni a két világ, hogy az ember szemrebbenés nélkül a saját agyának csapdájába esik és elpusztítja önmagát, anélkül, hogy észre venné, avagy jobb esetben lehet megmenti…
Szemeim előtt még láttam a gyöngyöző, alkohollal kevert limonádét, amelynek jégkockáival játszadozott a fény a legkülönbözőbb és elkápráztatóbb módon, ami a természet ilyen apróságaitól kitelhet. Láttam az aprócska citromrost darabokat, amik úszkáltak a folyadékban bizonyítva, hogy az italban nincsen semmi mű. Tekintetem előtt ott pislákol, ahogyan lassan „izzad” a kristálypohár, és a trópusi hangulat futáraként szolgál ízléses megjelenésével, ahogyan szegélyére citromkarikát tűztek és egy rikító neonzöld színű csavarodó szívószál visz valami színt az egész kompozícióba.
Éreztem az illatokat, amik terjengtek a félig nyitott, félig zárt helyiségben, hála az illatszerek és olajok jellegzetességének.
Bőrömön éreztem, ahogyan a masszázsolaj lassan végigfolyik fedetlen hátamon, követi izomzatom vonalát és igyekszik minden irányban feltérképezni nem csak hátam, de oldalam és egy szinten hasfalam is. Az olajon túl, pedig az erős és biztos kezek könnyed mozgása maradt meg elmémben, ahogyan igyekszik ellazítani a túlságosan begörcsölt izmokat a munka miatt. Ezzel jár, ha az emberen van egy viszonylagos stressz. Ugyan a harcművészeteket az emberek saját felelősségükre csinálják, de oktatóként rajtam hatalmas a teher. Egy rossz mozdulat az órámon, és engem visznek el bilincsben nem mást… Valljuk be az életemből nem hiányzott volna semmi más, csak, hogy börtöntapasztalatom legyen. Milyen jól mutatna az önéletrajzomban, nem is értem, hogy nem gondoltam még eddig bűncselekményre. Szokásomhoz híven, pedig gondolataimból is lehetett facsarni a csodálatos szarkazmust, amivel rendesen köszörültem a nyelvem másokon. Egyéni szociális probléma velem ilyen szempontból összeakadni. Nem kell elviselni, én sem viselek el néhány személyt, és ezt látványosan ki is mutatom. Nem kell a szemembe jópofizni utána meg kibeszélni, mert a végén egy csinos kis természetes sminkként szolgáló monoklit varázsolok az ember szeme alá. Megússza a kozmetikumok árát…
Tompán ugyan, de hallottam még a kellemes hangszeres zenét, ami a beépített hangrendszerből szólt a masszőrnél, és igyekezett a nyugtató környezet és mozgás mellett tovább lazítani. Illetve saját szavaimra is emlékeztem, ahogyan jellegzetes koreai akcentussal, megkopott angoltudásom ellenére viszonylag könnyedén „beszélgettem” a masszőrrel. Bár a beszélgetés erős túlzás. Ő beszélt, én hallgattam, néha válaszoltam, mikor kérdést intézett hozzám. Felesleges kitárulkozni egy idegennek, mert valljuk be, nagyon kevés embert érdekel a másik, főleg, ha a nyugati társadalomra gondolok. Mi sem vagyunk különbek ugyan Ázsiában, de még jobbnak érzem a helyzetünket, de ez lehet a gyökerekből fakad. Mindegy is.
Derült égből villámcsapás volt a hirtelen jött idézőjeles földrengés, ahogyan a lámpák megremegtek, és a különböző holmik szétcsúsztak vagy a földön landoltak. Nem lehetett szintúgy kellemes élmény, ahogyan a masszőr elvágódott a földön és beverte a fejét. Bár én sem panaszkodhattam, ahogyan lefordultam az ágyról és a földön kötöttem ki háttal lefelé. Nagyobb ütésekhez meg fájdalomhoz vagyok szokva, de hazudnék, ha azt mondanám, nem fájt. Nem fogok meghalni ennyitől, de megéreztem ez tény, így egy mélytorokból érkező morgással kísérve felültem, majd felsegítettem a hajó alkalmazottját is. Lehet nem voltam egy a született gentlemenek közül, de ennyi udvariasság volt bennem. A szüleim mégsem barlangban laktak, hogy ennyire se méltassam a másikat.
Futó pillantással nyugtáztam, hogy az illető jól van, majd igyekezve stabilan haladni magamra vettem az előzőleg levett fehér, kissé bővebb ingem, miután letöröltem a felsőtestemen maradt olajat.
A látvány most sem volt rossz valljuk be, ahogyan egy egyszerű, fekete sportcipőben, fekete, kivételesen nem szaggatott, csőfarmerben és egy lazán betűrt, bővebb fehér ingben ott álltam, mint valami élő antik görög, idealizált szobor. Nem beszélve az ékszerekről, lévén ma olyan hangulatomban voltam, hogy fülbevalót, nyakláncot, karkötőt és gyűrűt is vettem fel. Hát na. Ha már nem dolgozom tényleg, és van szabadidőm ki is élvezem az előnyeit. Nem vagyok ugyan ferde, még egy párhuzamos univerzumban sem, de nem volt ékszerfóbiám.
Éppenséggel ki szerettem volna lépni a helyiségből, mikor különböző akcentusú vagy éppen nyelvű kiáltozásokra lettem figyelmes, amiknek a lényege ugyan az volt, már amennyire fel tudtam fogni a nagy fejetlenségben… Mégis mi ez a rossz vicc, hogy süllyed a hajó?!
Szemeim művészi módon kerekedtek el, de voltam annyira nyugodt, már-már a letojom természet határát súroló állapotban, hogy ne essek pánikba. Főleg, hogy helyettem is megtették néhányan, akik fejvesztve kiabáltak és üvöltöztek, hogy mind meg fogunk halni. Könyörgöm… Mentőcsónak? Mentőmellény? Úszóképesség? Nem létezik számára az ilyesmi vagy mi a jó ég van, jebal?
Az alkalmazotthoz akartam fordulni, lévén a hajó személyzete biztos kapott valami tájékoztatást ilyenkor mi a teendő, én meg voltam olyan okos, ügyes, hogy a tapasztaltabbakat tiszteljem és kivételes alkalomként alávessem magam az utasításoknak… Csak sajnos csalódnom kellett. Most komolyan?! Valami pszichológus nem ment végig, hogy ellenőrizze, hogy mennyire bírja az ember az esetleges veszélyhelyzeteket? A drága alkalmazott konkrétan úgy lécelt el mellőlem fejvesztve, mintha a maratont akarná lefutni. Gratulálok a színvonalhoz.
Inkább csak sietősen elindultam kabinom felé, hátha valamit ki kell mentenem az értékeim közül. Közben szemléltem a fejleményeket, és arról kellett tudomást szereznem, hogy mindenki jóformán, mint valami fénytől megvakult bányai egér rohangál össze-vissza fejvesztve. Akadtak kivételek, példának okáért valami biztos amerikai párocska éppen egy selcat csinált enyelegve a süllyedő hajón. A XXI. század kérem szépen, mikor azt is kiposztolod, ha hamarosan meghalsz. Nem rejtettem véka alá véleményem, így ahogy elsétáltam mellettük egy gyönyörű facepalm mozdulatot produkáltam. Hagyjuk… Az emberi faj immáron szerintem menthetetlen.
Öt percen belül ki is lyukadtam az életteremnél, ahol szétnézve nem találtam különösebben semmi nagyobb értéket. Legalábbis, amiért felkötném magam, ha elhagynám, ehhez mérten, ahogyan voltam gyorsabb tempóban mentem amerre elgondolásom szerint kellett és felvettem egy mentőmellényt.
Nem tudtam, mit csináljak lévén a kapitány sem mondott valami hasznos tippet, hogyan is akarjunk túlélni. Jaj, de kedves itt mindenki és felkészült. Ha belegondolok, úgy is szépek a vízihullák a sajátságos morbid módjuk ellenére. Itt pedig levágtam magamnak egy képzeletbeli pofont. Taeyang vagyok csesszem meg, Dél-Koreában születtem, ami egy kicseszett félsziget, amit minden irányból jóformán víz határol. Tudok úszni… Még ha akarnék sem tudnék megfulladni, mert a testem mozdulna.
A következő percben pedig a hatalmas hajó, valami Titanic érzést adott számomra, ahogyan roppant egyet. Na az nem segített azon, hogy rajtam is elkezdett a félelem uralkodni. Ki nem fél egy esetleges haláltól?!
Főleg, hogy egy hülye barom állat valahogy fejbevágott, én meg félkómás állapotba kerülve átzuhantam a hajó korlátján egyenesen bele az elég hideg vízbe. Imádom a karmám, most már komolyan…
Félig öntudatlan állapotban a hideg víz a halál érintésének hatott. Nem tudtam mit csinálok, a testem úgy éreztem csak mozog, mint valami rossz rongybaba teste, és nem |
- Háááát, ez jogos - böktem ki, amikor mondta Raven megjegyezte, hogy a rákot megölhetném élelem miatt. Kösz, kihagyom. Ha nagyon muszáj lenne szerintem csak akkor folyamodnék ehhez.
Végül arra jutottam, hogy ez a keresgélés sehova se tartott. Ez az egy nagyon bosszantott, és egyrészt emiatt támadtam le a lila hajú csajszit, hogy talált-e valami érdemlegeset. Őszintén szólva a neve nem igazán érdekelt. Én pusztán formalitásból nyögtem ki. Másnapra úgyis elfelejtem, és ha netán újratalálkoznék vele valami csoda folytán, akkor szinte biztos, hogy a lila haja lesz számomra az ismertetőjegye.
- Mázlista! - dünnyögtem, hallva, hogy egy másik lányka megtalálta a táskáját.
A már-már költői kérdésra egy sóhajtással tudtam le. Na igen, rákon kívül sok mást nem lehetett találni. A fenébe!
- Na jól van! - ingattam meg a fejemet. - Szerintem én megyek vissza a társamhoz - mutattam hüvelykujjammal a hátam mögé ahonnan jöttem. - Raven köszi a segítséget! - mondtam szintén a formalitásnak megfelelően. - Nektek további sok sikert! Csáó! - intettem nekik, és ezzel távoztam.
Akárhogy néztem és mértem fel a terepet egyikünknek sem volt semmi értékes és én csajos partit meg ilyen faszságokban nem akartam részt venni. Normálisaknak tűntek, de nem tudom... Úgy véltem egyikőjük sem olyan, aki sokáig fent tudná tartani az érdeklődésemet. Nálam ez nagyon fontos, és eddig inkább a pasik közül voltak olyanok, akiken jókat tudtam mulatni. Lehet azért is van ez, mert mindig a fiúk felé húztam és valahogy jobban kedveltem az ő társaságukat. Nem, nem arra gondoltam, hogy dugás és társai.
[TAYLOR OFF] |
Az érkezésemet követő kissebb "hiszti" váratlanul ért engem, nem tudtam hova tenni. Egy-két nagyobbacska pislogás után összeszedem a gondolataimat, és bemutatkoztam:
-Yvett.-mosolyodtam el ismét.:-Nos... ami azt illeti én személy szerint semmi hasnálható holmit nem találtam a környéken. Még jóval arrébb egy lánnyal szerencsére megtaláltunk egy táskát, amiben volt víz. De egyébként... semmi...-húztam meg a vállamat.
Ezt követően lenéztem a lábam elé, ahol egy kis rákocska volt, és egyenesen felém tartott. Lassan egy kis terpeszbe álltam, és bambulva végignéztem ahogy az apró állat elmeg a lábaim közt. Ezután visszaálltam eredeti pozíciómba, és a két lányra néztem:
-Gondolom rákon kívül ti se sokmindent találtatok....-vagy tévednék? Ki tudja...
Közben akaratlanul is arra gondoltam mennyire fogom áldani az eget ha egyszer hazajutok, és ennek a szörnyűségnek vége. Már ha hazautok valaha. Talán mindenkinek jobb lett volna, ha lassan vízbe fullasztom magamat. |
Taylor buzgón folytatta a keresést, de azért én is derekasan kivettem a részem a munkából, eddig látszólag minden további eredmény nékül. Bár ez őt jobban feldúlta, mint engem, kicsit mégis az volt az érzése, hogy engem hibáztat. Pedig, ha engem kérdez, először inkább a műsor kitalálóival kellene beszélnie és tőlük megkérdezni, mégis mire volt az jó, hogy elsüllyesztették a hajót, minket meg szépen kiterelgettek ide, vagy legalábbis rásegítettek. Annyi minden balul sülhetett volna el, hogy egyre inkább kevésbé tudtam ép ésszel felfogni, hogy miért vállalták ezt be akár ők, vagy akár a stáb többi tagja. Egyszóval mindenki, aki benne volt ebben a nagy, szigetnek nevezett problémában. Egyáltalán, hogy tudták ezt legálisan elintézni? De az igazság az, hogy ezen nem most volt itt az idő agyalni.
Felnéztem, mert Taylor megint kiakadt. - A rákok már csak ilyenek - sóhajtottam. - Mellesleg húshoz még juthatsz belőle - tettem hozzá, de egyáltalán nem olyannak tűnt, aki megölné a rákot úgy, hogy utána még használható is legyen. A hangom végig nyugodt, már szinte monoton volt, de nem akartam, hogy belém kössön, mert egyszerűen nem volt kedvem veszekedni még akkor sem, ha biztos nem hagytam volna magam. Semmi kedvem nem volt végignézni egy kislányos hisztit.
Amikor felhozta, hogy itt tényleg semmi normális dolog nincs, majdnem nem bírtam visszanyelni a nyelvem hegyén lévő megjegyzést és közöltem vele, hogy hé, alapvetően ez mégis csak egy lakatlan sziget, de aztán nem szóltam semmit. Főleg azért, mert ekkor egy lila hajú egyén kezdett integetni nekünk. Kicsit döbbenten fordultam felé, bár csak biccentettem és nem integettem és nem is a haja miatt voltam meglepődve. Hanem, mert abban a véleményben viszont osztoztam Taylorral, hogy tényleg elég sokan bukkannak fel ma erre. Bár engem nem kifejezetten bosszantott, valahogy még örültem is neki.
- Szia - néztem rá ismételten, mikor odaért hozzánk és köszönt. Felegyenesedtem, leporoltam a kezemről a homok nagy részét, aztán figyeltem, ahogy Taylor előadja neki a szitut. Hagytam, hadd beszéljék meg, még egy bemutatkozással sem kottyantam közbe, mert egy kicsit sajnáltam a lila hajú csajszit, Taylor kb. letámadta. Nem tűnt túlságosan megviseltnek, épp csak annyira, mint mi, de szerintem akkor sem biztos, hogy jólesett neki ez a panaszáradat, kérdésekkel egybekötve. Nekem biztos nem esett volna. |
Magamban elég rendesen mérgelődtem, hogy semmi érdemlegeset nem voltam képes eddig találni. Erre a nőci sem járt nagyobb sikerrel. Pocsék ez a hely!
- Nem bánnám, ha vége lenne ennek a marhaságnak! - dünnyögtem.
Végül szótlanul folytattam tovább a keresést. A homokban túrtam még mindig, mint egy barom és most sajnálatos módon egy rákkal találkoztam össze, aki meg is csípett. Szentségelve álltam fel, és azt hittem, hogy menten széttaposom. Röhejes, hogy elébb az állatokkal való barátságomat taglaltam és jelenleg meg kinyírnék egyet. Oké, a rákok, a kígyók és az óriási patkányok nem tartoznak bele a barát zónámba!
- Minden van itt csak az nincs, ami hasznos lehetne - fogtam kezemet és vettem számba mutatóujjamat, amivel az állat szépen elbánt.
Nemsokára egy újabb egyén csatlakozott hozzánk, amire összeráncoltam a szemöldökömet. Mi az Isten? Ennyire vonzanám az embereket? Enyhén túlzás ez, nem?
Végigmértem ezt a csajt is tekintetemmel, aki lila hajkoronával lett megáldva. Mostanra kezdett látszódni a lenövés. Ejj, nem a legjobb döntés volt ez a hajszín. Milyen jó, hogy én tökéletesen megelégedtem a szőkeségemmel. A sztereotípiák meg különösebben nem érdekeltek és nem is fognak.
- Hello! - köszöntem neki. - Azért jó lenne tudni, hogy miért van itt mindenki - ingattam fejem. - Tényleg minden és mindenki van - sóhajtottam fel.
Végén lassan annyira közösségi ember leszek a lakatlan sziget kellős közepén, hogy netovább! Mondjuk egyikükkel sem szándékoztam barátságot kötni. Ehhez tartottam magam.
- Mondd, te találtál valamit? Van esély, hogy van itt értelmes cucc? Nyugi, nem a te holmijaidra pályázom! Pusztán tudni szeretném, hogy nem-e felesleges itt keresgélni - kérdeztem a lilácskától, bár lehet a nyugis mondatom nem teljesen igaz, haha. - Bocs, hogy lényegre tértem, de már frusztráló, hogy semmit sem találunk egy ideje - biccentettem fejemmel Raven felé. - Gyorsra fogva, engem Taylornak hívnak - rántottam meg szokásomhoz híven nemtörődöm módon vállaimat. |
Leahval megbeszéltük, hogy szétválunk, és ha bármi történik, a tengerparton találkozunk. Én nem voltam olyan fáradt mint a lány. Eléggé gyors tempóban haladtam a part mentén, mígnem megláttam két lányt. Kissé megörültem, ugyanis úgy láttam ők is a hajórol vannak. Biztos voltam benne, hogy mindkettőjüket láttam a luxushajón, ám egyikőjükkel sem beszéltem.
Mintha valamit kerestek volna. Én hamar észrevettem őket, s így elindultam feléjük. Mostmár nem céltalanul ballagtam, hanem határozott, kissé talán túl határozott léptekkel mentem feléjük. Nem tudom, hogy mikor vettek észre. Végül is, a hajam lila.... Mellesleg izzadok mint egy ló... De nem érzek semmi bűzt, szóval remélhetőleg nem vagyok büdös.... azonban nem szívesen szagoltam volna most meg a hónalljamat, hogy ezt leellenőrizzem, ugyanis időközben felkelltettem magamra a két lány figyelmét.
A szerecsére már megszáradt lila hajkoronámat most fefogva viseltem, és már egy újonnan beszerzett felső volt rajtam, amit az előző este találtam. Egy éjszaka alatt meg is száradt, ami nem is csoda, hiszen akkor is dögmeleg volt.Így a fekete toppot viseltem már. Remélem nem valamelyik lányé... Bár, nem hinném, hogy lesszaggatnák rólma, hiszen én is ugyanolyan hajószerencsétlenséget szenvedett vagyok mint ők. Az egyik tornacipőm minden lépésnél cuppogott, ugyanis pár perccel ezelőtt figyelmetlenségemben belesétáltam egy, a partot mosó hullámba.
Ahogy közelebb értem a két lányhoz, egyik kezemmel intettem nekik:
-Sziasztok!-köszöntöttem őket, a történtekhez képest elég vidáman. |
Taylor igenlő választ adott, úgyhogy el is indultunk a sziklák felé. Nem igazán reménykedtem benne, hogy lesz ott valami, mert ha logikusan nézzük akkor ez már minimum másnak is eszébe jutott, és régen elvitte azt, ami ott ovlt. De hát ki tudja, abból nem lesz semmi bajunk, ha mi is megnézzük. Maximum üres kézzel hagyjuk el a helyszínt. De addig is csináltunk valamit.
Követve a példáját én is nekiálltam körülnézni. Nem volt okom túl nagy bizakodásra. Elég kopárnak tűnt a hely, semmi árulkodó nyom, de nem akartam úgy elmenni innen, hogy meg sem próbálok valamit felkutatni. Persze a semmit elég nehéz. Mert hiába szeretné az ember, hogy legyen ott valami, varázsütésre biztos nem fog ott teremni.
- Remélem, hogy nem - visszanéztem Lara irányába, bár innen még épp, hogy ráláttam, de ha bármi is balul sülne el, ilyen messziről ne mfogok tudni segíteni neki.
Felnéztem Taylor felháborodására, de aztán csak elhúztam a szám. - Hát azzal tényleg nem megyünk semmire - fejtettem ki a véleményem, ahogy a nyaklánc röppályáját figyeltem, ami végül a hullámsírba veszett. Pár száz év múlva biztos értékes régészeti lelet lesz belőle, haha. Már, ha egyáltalán eszébe jut valakinek akkor errefelé kutatni. Azt meg inkább nem akartam megtudni, ki volt ennek a láncnak a gazdája, mielőtt még túlságosan sajnálni kezdené az eltűnt holmit.
- Semmi - ráztam meg a fejem. Bár nem voltam túl meglepett. Tűnődve néztem körbe, merre folytathatnánk a keresést, bár lehet azon kívül, hogy szépen lebarnulunk közben, más haszna nem lesz. |
Arra felé emeltem tekintemet amerre fejével biccentett. Végül is volt benne valami! A kérdésére igenlő választ adtam.
Megindultunk így a sziklák felé, hátha találunk valami érdemlegeset. Élelem terén, ha nem esz mindig láda kénytelen leszek megtanulni vadászni. Annyira nincs szívem állatokat szadizni. Az emberektől tartok és sokszor előjön az undorom is velük kapcsolatosan, de az állatokat szerettem és legtöbbször többre is tartottam őket, mint mi magunkat. Ők sosem fognak hátba támadni, megalázni és mély sebeket hagyni a lelkedben. Egyszer találkoztam a vízesésnél csapdákkal és beleszorult egy szegény állatka. Kibasztam az emberkével, mert kiszedtem onnét. Sajnálom állatbarát vagyok!
A sziklákhoz érve egyből a homokot kezdtem el csekkolni, hátha valami buckával, hegyes cuccal találkozok. Táskáról és bőröndről nem is mertem álmodni. Az a másik nagy gondom, hogy ruha terén kevés a felhozatal nálam. Végén tényleg Tarzalina leszek, pedig az nem igazán jött át. A pucérkodást meg sem említem. Viszont fürdeni kell. Űríteni - ha fogalmazhatok ilyen pocsékul - kell. A nők esetében meg a havi baj... A nyári mikulás azt is el kell intézni. Imádom ezt az életmódot komolyan!
- Nem fog haragudni az újdonsült barátnőd, hogy leléptél mellőle? - tettem fel kérdésemet, miközben leguggoltam és a homokban keresgéltem.
Ekkor csillogásra lettem figyelmes és odasiettem. Elkezdtem a homokot elseperni. Végre valami értelmeset találtam. Legalább is elsőre ezt gondoltam, de csak egy giccses nyaklánc volt.
- Ez csak egy vicc! - megfogtam mérgemben azt a vackot és beledobtam a vízbe. - Te találtál valamit? - pillantottam rá majd folytattam tovább a keresgélést.
Miközben vártam válaszát keresgéltem ugyanúgy. Annyira jó lett volna egy icipicit színvonalasabban élni. Bezzeg a műsorvezetők el vannak kis birodalmukban. Eskü, ha kikeveredem innét a gyökér ismerősömnek az arca a jobb öklömmel fog találkozni! |
Taylorról egyszerűen az volt az első benyomásom, hogy fura. Nem tudtam eldönteni, hogy ilyen bonyolult természete van, vagy csak megjátssza magát, a gyanakvásom meg szakmai ártalom, vagy mi. Mellesleg melyik ember ne lenne óvatos, ha egy csúnya összeesküvés által idekerülne egy szigetre, hogy élje túl? A túlélés egyik alapszabálya az óvatosság.
Először arra számítottam, el sem fogja fogadni a segítségem, de vigyáztam, hogy ne mutatkozzon meg a meglepettségem. Végül is, ha már felajánlottam, akkor segíteni is fogok. Azért akkor furán néztem, amikor megjegyezte azt a láda dolgot, de nem kérdeztem rá. Biztos valami műsoros dolog. Megjegyzem nekem arról sem volt fogalmam, hol vannak a műsorvezetők, de valahol csak kellett lenniük. Idővel majd úgyis kiderül. Azt legalább jó tudni, hogy nem egy véletlen baleset folytán kerültünk ide. Sok dolgot megváltoztatott.
Taylor kérdésére körülnéztem, aztán visszafordultam felé. - Ha van még valami a parton, akkor az a sziklásabb résznél lesz - biccentettem az adott irányba. - Ha ki is sodort még valami mást a víz, valószínűleg a dagály el is vitte - tettem hozzá. - Megnézzük? - Kérdeztem, már egyébként is kezdett az agyamra menni, hogy csak itt álldogálunk és tervezgetünk. Jobban éreztem volna magam, ha hasznossá is tudom tenni az ittlétem. Közben is tudunk beszélgetni. |
- Ó, vagy úgy - dünnyögtem csendesen.
Ezután hagytam, hogy csacsogjon. Szóval akkor tényleg most találkoztak. Eddig anyám azt vallotta, hogy a szotyinak van kapcsolatépítő hatása, de a kagylógyűjtögetés is annak számított jelenesetben. Dantéval dettó így hozott össze a sors.
Ekkor tértem ki a keresgélésre, amire felajánlotta egyből segítségét. Nemcsak csúnyán tudott nézni, hanem segíteni is. Meglepő! Tőlem általában az emberek ne túl sok jót várjanak. Végén megint ellágyul az én szemétláda szívem.
- Nem lenne rossz - rántottam meg a vállamat. - Szóval veheted úgy, hogy elfogadtam a segítségedet! - ingattam meg fejemet.
A bemutatkozásomat követően viszonozta a gesztustom. Ezután államat vakartam, hogy mihez kezdhetnék... Kezdhetnénk.
- Van valami ötlet, hogy hol lehetnek partra sodródott cuccok? Én pusztán annak is örülnék, ha valami értelmes tárgyat találnék - magyaráztam. - Sajnos a láda, amit kaptam kifogyóban van - árultam el némi titkot, de ennek valamilyen szinte a sajnáltatás lett volna a lényege.
Ámbár az vicces lesz, ha fogalma sincs miről beszéltem... Holott az sem volt kicsukva. Én például Sorennel való találkozás előtt abban a tudatban voltam, hogy pár nyomi a szigeten ragadt és sohase fogunk innen kijutni. Így, hogy kiderült az igazság megnyugtató, hogy hazakerülhetek. Hatalmas terveim vannak, ami körülbelül annyiból áll, hogy túl kell élnem mindenképp. |
- Ami azt illeti, én még nem szálltam be - csóváltam meg a fejem, de legalább már normálisan néztem rá most, hogy nem valami totál abszurd kérdést tett fel rögtön az elején. - Pár perccel ezelőtt érkeztem, alig korábban, mint te - folytattam. Azt már nem tettem hozzá, hogy Lara nevén kívül semmit nem tudok róla, egyébként is, ha úgy látja jónak, akkor biztos bemutatkozik az újonnan jöttnek, én nem szerettem soha más nevében beszélni és nem is most fogom elkezdeni. Tényleg segítettem volna Larának, de egyelőre úgy tűnt, boldogul egyedül is.
- Én nem láttam semmit a parton, de ki tudja... Ha gondolod, szívesen segítek, de könnyen lehet, hogy semmit nem fogunk találni - legyünk csak szépen őszinték továbbra is. Teljesen komolyan mondtam, ennek ellenére társalgási hangnemben, végül is kifejezetten tényleg nem volt vele problémám. Legalább talpraesett volt, legalábbis nem tűnt olyannak, aki kifejezetten el van kenődve a helyzet miatt. Vagy csak nagyon jó színész.
- Raven - viszonoztam a bemutatkozását. Elnéztem a part felé, továbbra sem volt semmi mozgás, de ami azt illeti, másfelé sem. Visszanéztem Taylorra, kell-e neki erősítés, vagy tulajdonképpen akkor mit is szeretne. |
Őőő, azt hittem, hogy furcsán nézős versenyt fogunk tartani, mert először én majd ő kezdett rám érdekesen szuggerálni. Főleg, akkor amikor megállapításokat tettem majd rákérdeztem, hogy ők együtt vannak-e. A másik csaj meg konkrétan a kagylóival foglalkozott vagy valami hasonló.
Végül a kérdésem sem maradt megválaszolatlan, bár eléggé kétértelműnek tűnt. Mondjuk ez betudható annak is, hogy ritka szúros tekintettel nézett rám végig.
- Értem - bólintottam. - Gondolom a nagy egymásra találásnak hála kagylókat gyűjtögettek együtt, nem igaz? - pillantottam rá a tüsténkedő lányra, aki még mindig szótlan volt. Okééé...
Ezzel körbetekintettem a terepen. Abban reménykedtem, hogy lesz náluk valami értelmes cucc. Kaja, pia, akármi erre tessék. Semmi különös. Miért ilyen silány a felhozatal túlélőket tekintve? Ennyire szétloptam az elején őket? Feladom! Egy esélyem maradt, hogy következő alkalommal egy full idegen műsorvezetőnél szerencsét próbálok. Hm, milyen jó is lenne sutyiban lopni onnét.
- Én amúgy a holmijaimat jöttem keresni, hátha valami kisodródott a partra - sóhajtottam fel.
Megpróbáltam kicsit másképp megközelíteni a helyzetet. Az sem volt kizárva, hogy csupán hülyére vettek. Bár kötve hiszem, de talán röpke együttműködés által találhatnánk egy-két dolgot és osztozkodás esetén elvenném tőlük. Attól, hogy összehaverkodtam egy palival még nem leszek Teréz anya, ez van!
- Amúgy Taylor a nevem - böktem ki bemutatkozás gyanánt. Talán így már barátságosabbnak tűntem. - Bennetek kit tisztelhetek? Vagy éppenséggel benned? - biccentettem fejemmel a csúnyán néző bajnokra. - Csak mert a társad kicsit belemerült a kagyló témába - vakargattam meg a tarkómat zavartan. |
A lány mosolyogva fogadott, ezért én sem tartalékoltam egy mosolyt. Habár nem lett túl ragyogó, inkább az a rám jellemző, kissé tartózkodó fajta. Figyeltem, amit a kagylókról mond és a lehetőségeimhez mérten bólogattam is hozzá.
- Igen, szerintem is megteszik. Egy gyöngykagylóhoz minimum mélybúvár felszerelés kéne szerintem, de azért próbálkozni soha sem bűn - ezúttal szélesebb lett a mosolyom, egyáltalán nem kinevetni akartam a másik lányt, mint kiderült, Larának hívták. A kagylót nem tudtam, hogy most át kellene-e vennem, inkább nem vettem át, mert fogalmam sem volt, mit szeretne vele. Inkább gyorsan elintéztem a formális bemutatkozást én is, tehát válaszoltam a kérdésére:
- Raven - feleltem, aztán reflexszerűen körülnéztem, de a víz nyugodt volt, cápának vagy más bestiának eddig nyoma sem volt. - Szóval akkor kagylókat gyűjtünk? - Fordultam vissza Larához, továbbra is barátságosan. Ekkor azonban a szemem sarkából láttam, hogy valaki integet nekünk, én pedig visszaintettem. Még el kellett telnie egy kis időnek, míg az újonnan jött közelebb ért hozzánk. Ma mindenki úszni akar, vagy itt valami mágikus vonzerő van, vagy mi, hogy mindenki itt csoportosul? Normális körülmények között zavart volna, ahogy méregetett minket, de én is eléggé furcsáltam ezt a helyzetet, mert a kunyhóktól eltekintve még nem láttam a szigeten ennyi embert egy helyen. Amikor találkozott a tekintetünk, nyugodtan álltam a pillantását.
Az első megjegyzését nem reagáltam le, mert nem tudtam, mit mondhatnék. Aztán az én pillantásom lett furcsa, mert ha még lett is volna valami igazság benne, akor is kissé tolakodónak tartottam volna a dolgot. Egyszerűen ez a nyíltság nem az én stílusom volt.
- Még csak most találkoztunk - néztem rá. Értse, ahogy akarja. Ezt tekinthette válasznak is a kérdésére, vagy annak, hogy semmi köze hozzá. Rajta múlt, hogy reagálja le. Nem tudom, miért éreztem úgy, hogy védenem kellene Larát, vagy akár magamat. De már megtanultam az ösztöneimre hallgatni. Kissé fogást váltottam a sziklán, aztán figyeltem tovább a kis társaságot. |
Az újabb Sorennel való találkozás után elhatároztam, hogy a portyázó életmódomat totálisan nem adom fel. Egyrészt mert ládával nem találkoztam mostanság, másrészt arról lemondtam, hogy a fiatal műsorvezetőkét használjam ki. Megkedveltem picikét és igen, ez az én vajszívem. Sokkal jobb, ha idiótákat lopok meg vagy használok ki, nem igaz?
Szóval nagy reményekkel indultam neki, hogy találjak túlélőket és korántsem szövetkezés miatt, kac-kac. Bőven elég nekem Dante társnak.
Unottan, fapofával jártam-keltem a dzsungelben, amikor kikeveredtem a tengerpartra. Végignéztem a hatalmas óceánon majd parton. Ekkor alakokat véltem felfedezni. Ó, nolám, túlélők? Összeszedve magamat és terveimet megindultam feléjük.
Amint odaértem mérgettem őket tekintetemmel, de végül intettem nekik köszönösképp. Egyelőre azt akartam megtudni, hogy mivel rendelkeznek.
- Nem hittem volna, hogy találok bárkit is - ráncoltam össze a homlokomat. - Ti szövetségesek vagytok? - tettem fel rögvest lényegre térően kérdésemet.
Sosem voltam a bőbeszédűség híve. Azt nálam ki kellett harcolni, hogy megeredjen a nyelvem. Ez lehetett amiatt, hogy felhúzták az agyamat vagy pedig jó társaságnak találtam az adott személyt. Szerintem az ezutóbbi pozítivabb, mert akkor nem kell attól rettegnie, hogy találkozik az olaszos megoldóképességemmel. Igen, akkor akár az egész kóceráj romokban hevert és a társaságom meg az intenzíven szintén kiköthetett. |
Mikor közelebb ért a lány szemügyre vettem. -Szia.- Kis mosoly kíséretében a lány felé nyújtottam azt a a kagylót amit lefeszítettem nehézkesen a szikláról. -Ezek a kagylók nagyon szépek, a húsuk meg aránylag még finom is. Bár már azt hittem találok egyet ami gyöngyöt is rejt.- Mondtam barátságosan de picit csalódva és a hajam kisöpörtem az arcomból. -Lara vagyok. Na és te? - Próbáltam kezdeményezni az ismerkedést, bár őszintén megvallva nem gondoltam volna, hogy az első ismeretséget itt kötöm és most. A szemébe néztem válaszát várva hiszen ha már itt vagyunk inkább barátokat és szövetségeseket szerezzünk ilyen helyzetben mint sem eleségeket. |
Jól esett a mozgás, a víz pedig kellemesen lehűtött. Szerencsére az utóbbi napokbanaz eső elkerülte a szigetet, amiért hálás voltam, mert amennyi vizet kaptunk a nyakunkba az égből az első napokban, az most bőven elég volt egy időre. Ha lehet választani, akkor inkább én szeretném eldönteni, mikor és hogyan kerülök vízbe. Hiába, én olyan típus vagyok, aki szereti saját maga irányítani az életét. Jó, jó, tudom, az elemek más lapra tartoznak, de attól még nem muszáj örülnöm is neki.
Ahogy beljebb értem, megláttam, merre tart a lány, ami egyáltalán nem volt rosz ötlet, már csak a kagylók miatt sem, így én is arra vettem az irányt. Persze ő előbb odaért, mint én, de ez egyáltalán nem zavart. Amikor én is leküzdöttem a távolság maradékát, egy szomszédos kiszögellésre húztam fel magam, olyan távolságra, hogy még tudjunk beszélgetni viszonylag kényelmesen.
- Szia - néztem a lányra, aki éppen a kagylókkal küzdött. - Segíthetek? - Kérdeztem abszolút jószándékúlag, ha már itt vagyok, nemnézhettem egyedül, ahogy küzd velük. Szeretem hasznossá tenni magam. |
Meglepődve figyeltem fel más jelenlétére, majd konstatáltam magamba egy lány közeledését. Ezelőtt még nem láttam, de mivel csak mi voltunk a szigeten és mérget vettem volna rá, hogy nem egy műsorvezető, így nyugtáztam, hogy minden bizonnyal szintén egy túlélő. Ebben a percben értem el a zátonyt, ami abban nyilvánult meg, hogy a vállam enyhén megvágtam. Meg fordultam és egy kiemelkedésre kihúztam magam. A seb nem volt nagy, épp csak egy kagyló súrolt. Azért reméltem, hogy a cápák nem veszik vacsora megívásnak, de ha meg is jelenik egy, nem voltunk olyan messze a partól. Másrészt csak nem engednék a műsor szervezői, hogy élő adásba faljanak fel egy embert. Gondolkodtam el és mertem remélni magamban. Elkezdtem lefeszegetni a kagylót, amit már megláttam ezelőtt és amiért odaúsztam. Nem volt egyszerű, de egy kis idő alatt sikerült leválasztani a szirtről. Azután a szememmel a lányt követtem, aki felém közeledett és úgy döntöttem megvárom. |
Conrad útmutatása alapján nem volt olyan nehéz megtalálni a központi helyet, ahol a töbib túlélő meghúzta magát, vagy ahova a műsorvezetők terelték őket, ahogy vesszük. A lényeg, hogy én is odaértem. Inkább adnnk örültem, hogy lett állandó menedékem, mint a társaságnak, továbbra sem beszéltem a többiekkel. Az elkövetkezendő pár napot azzal töltöttem, hogy újból megpróbáltam összeszedni pár olyan eszközt, ami segítségemre lehet, ha élelmet akarok szerezni, vagy hasonló dolgokban. Annyi előnye volt ennek a nem nomád életmódnak, hogy volt hol tartanom ezeket a dolgokat. Így, hogy elfoglaltam magam, nyugodtabb is lettem.
A mai napon nem volt sürgős, hogy bárminek is nekiálljak, így lementem a partra. Mióta hajótöröttek lettünk, nem jártam itt. Azt sem tudtam már, pontosan hol értünk partot, így a roncsokat sem kereshettem meg, egyébként is szükségtelen lett volna, mert már biztos, hogy elsüllyedtek, vagy eltakarították őket a szervezők. Tuti, hogy nem hagynak egy ilyen drága járművet kárba veszni. Most csak azért jöttem le, hogy megmártózzam és ússzak egy kicsit. Na persze fehérneműben. A ruháim igaz rongyosak voltak, megsínylették a barangolást, de azért odáig még nem jutottunk el, hogy a közvetítések alatt ki kellen takarni egyes részeket. Persze megvolt az az eshetőség is, hogy egy cápa lakomázik belőlem, de ennyi kockázatot vállalnom kellett. Az pedig bármilyen formában jól jött, ha edzésben tudok maradni. Levettem hát a fehérneműmön kívül a ruháim, amiket egy szárazabb részen hagytam, aztán a vízbe gázoltam. Egésen kellemes volt. Nem siettem el a dolgot, lassan sétáltam egyre beljebb, majd végül úszni kezdtem. Kényelmes, de határozott tempóban haladtam, a hullámok ellen pedig nem küzdöttem. Észrevettem, hogy nemcsak én választottam ezt a tevékenységet, bár a lány nem tűnt ismerősnek. De ez nem meglepő. Kicsit gyorsítottam, hogy közelebb kerüljek hozzá, aztán kiemelkedve a vízből intettem neki, majd nekiálltam, hogy felzárkózzak. Ha már itt van jobb, ha figyelünk egymásra és beszélünk legalább egy pár szót, mert ilyen helyeken soha sem lehet tudni, hogy mi történik. |
[52-33] [32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
