|
Témaindító hozzászólás
|
2017.07.09. 22:07 - |
 |
[52-33] [32-13] [12-1]
Lassú vontatott léptekkel haladtam a parton . A meglepetés hajótörés még friss traumaként ért ezért kicsit sokkos állapotban sétálgattam. Próbáltam megérteni a helyzetem és elhatározni hogyan tovább. A jelentkezés szándékos volt, de kezdett az elszántságom meginogni. Sejthető lett volna hogy a luxus és a kényeztetés, nem jön ilyen egyszerűen. Mindig van valami hátulütő. Morfondíroztam. A kamerák nem zavartak sőt, kicsit még ironikusnak éreztem. Magányosnak egyedül éreztem magam, miközben a fél világ kémleli minden tettem. Az apóbetrükközött lehetett az, hogy idekerülünk és bohóckodunk, parádézunk, miközben a három műsorvezető mint a porondmesterek szórakoztatják a népet. Akiknek nincs életül és olyan betegek, hogy azt nézik ahogy pár fiatallal szórakoznak.Mint már oly sokszor, egymagam vagyok és csak magamra számíthatok. A többieket még nem láttam picit hálát adtam az égnek hogy ezt a krízist nem mások előtt éltem meg. Nagyon sok érzés és gondolat kavargott bennem. Gondoltam egyet és fehérneműre vetkőztem majd a víz felé vettem az irányt. Nincs menekvés, hova menni és mit csinálni így az egyetlen ismerős helyre mehettem. A vízbe. Nagyon sok időt töltöttem úszással kiskoromban, sőt még versenyekre is jártam de ott mindig otthon éreztem magam. Megnyugtató közeg. Beljebb úsztam ahol még pont leért a lábam majd hátrafeküdtem és engedtem hogy vigyen a sodrás. A nap égetett, lehunytam szememet és egy kis mosoly ült ki arcomra. Jól estek a hűsítő hullámok és a nap sugarak simogatása. Mintha nem is ezen a szigeten lennék, nem is ezen a világon. Fél órát mozdulatlanul feküdtem majd elmerültem és úszni kezdtem a szirtek felé ahol pár szép fehér kagylót pillantottam meg a zátonyon. |
|
-Nem tagadom, én is kíváncsi lennék arra, hogy az otthoniak most mit gondolnak....-gondolkoztam el. Nem kellett sokat agyalnom a dolgokon, hamar megjelent előttem a kép: anyám visítozva próbál kitalálni valamit, apám úgy tesz mintha nem érdekelné, a bátyám pedig csak legyint a szüleim idegességére, hogy úgys megoldom. A haverjaim.. ők meg röhögnek, mert ugye a káröröm a legszebb öröm, mert nincs benne irigység.
Ezen gondolatokat azonban nem akartam megosztani Leahval.
Még csak nemrég találkoztunk, alig ismerem, máris egymásra lettünk bízva, és ki tudja nem-e egy megrendezett valami kellős közepén vagyunk. Túl sok ez nekem.
Ahogy haladtunk a part mentén, valamit kisodort a víz a homokba. Mindkettőnknek feltűnt, Leah pedig egyből elindult felé. Egy táska volt az, valószínűleg a lányé, ugyanis mindenféle tétovázás nélkül nyitotta ki, és szedett elő belőle egy flakon ásványvizet. Azonnal meghúzta, majd odanyújtotta nekem.
-Köszönöm.-mondtam majd én is mohón inni kezdtem belőle. Persze nem ittam meg mindet, mert nem az enyém volt, és még később is jól jöhet majd... Végtére is, ki tudja mennyi időt kellesz még együtt töltenünk. |
Figyelmesen hallagattam végig ahogy elmondja hogyan került arra a hajóra ami most valószínűleg már a tenger alján pihenget. Túl sok mindent igazából nem tudtam meg, de úgy gondoltam hogy azért én is mondok valamit. - Én úgy jelentkeztem hogy nem is tudtam róla. Aztán jöttek az ész érvek amik meg győztek. Arra viszont kíváncsi lennék hogy otthon mikor tör ki a pánik ... - Igazából nem nagyon tudtam hogy mit vagy kire avagy mire kéne gondolnom jelenleg. Amíg a parton lépkedtünk, egyszercsak egy ismerős táskát véltem felfedezni a homokban. Közelebb mentem hogy szemügyre vegyem, és felismertem hogy az én táskám az. Beletúrtam, és valami használhatót keretem. Egy flakon ásványvíz volt a táska alján, azon kěvűl csak ruhák. Ittam pár kortyot a palackból majd felnyújtottam Yvett-nek. |
|
Elindultunk a part mentén. Közben folyamatosan a vizet kémleltem, hogy meglássak valait, amit használhatunk. Bármit. Valóban kínos lett volna, ha néma csendben megyünk egymás mellett, így nem bántam mikor Leah beszélni kezdett.
Kérdését hallva vettem egy mély levegőt, és a fejemben gyorsan lejáttszottam a hajóra jutás előzményeit.
-Nos, egészen pontosan már nem emlékszem az okra amivel érveltek a barátaim... De ők vettek rá, hogy jelentkezzek. Már nem tudom miért mentem bele...-mondtam miközben a vizet néztem.
Egyébként pedig jól tudtam miért mentem bele. A szívem milliónyi darabra volt törve, és ki kellett kapcsolnom egy kicsit. A hajón sokat voltam egyedül, nem nagyon próbáltam ismerkedni. Kipróbáltam mindenféle drága kaját meg piát, és ami a legjobb volt az egészben: semmit em tudtam az exemről. Néha még most is fáj az, amiket mondott, meg hogy utána milyen hamar becsajozott, de már a nehezén túl vagyok. Ki fogom bírni. És ha ezen a nyomorult szigeten maradok életem végéig, akkor a legjobban fpgpm kihozni belőle. Bármi áron... |
- Igen, habár nem hinném, hogy ez a lehetőség veszélyeztetne minket - Azért ez már elég durva lépés lenne, még ettől a valóságshowtól is. Na meg mivel a műsor lényege az az, hogy túl tudjuk-e élni a vadonban, akkor nem hiszem, hogy ilyen szinten módosítanák a természeti körülményeket. Igaz, mikor felszálltam arra a hajóra, sem gondoltam, hogy ilyen extrém módon fog indulni a játék.
- Csak ne hisztizz - Még sok olyan dolog van, amit bosszantónak tartok, viszont azokat még el tudom viselni. Egyedül a hisztizés olyan, amit egyáltan nem tudok tolerálni. Amúgy sem vagyok az az embercentrikus egyén, elég barátságtalan tudok az nélkül is lenni, hogy idegesítenének. Természetesen tudom, hogy nekem is lehetnek olyan tulajdonságaim és szokásaim, amiket mások tartanak bosszantónak. Hát... ez van. Eddig sem érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam, ezen pedig semmi sem fog változtatni.
Elvigyorodtam a kacsintásomra adott reakcióján. - Nem ígérhetek semmit - Megadhatnám az esélyt annak, hogy nem csinálom ezt a közelében, viszont sokszor automatikusan jön ez a mozdulat, így még ha akarnám sem tudnám a hátam mögött hagyni.
Ráncba szaladt a szemöldököm, mikor hirtelen meggondolta magát az ivászattal kapcsolatban. A kifogása elég átlátszó volt, hiszen biztos szomjas lehet. Nem csak a meleg miatt, hanem nyelhetett pár korty sós vizet, mikor kiúszott a partra. - Ugye tudod, hogy az együttműködés nem fog működni legalább egy leheletnyi bizalom nélkül? - Vicces, hogy ezt pont én mondom. Én, a megbízhatóság mintaképe. De azt nem kell tudnia Livának, hogy mekkora szar alak vagyok. Megértem azt is, hogy nem bízik bennem, hiszen egy ilyen helyen szerintem mindenkinek a saját túlélése és a győzelem a legfontosabb, az már személyenként változó, hogy ki meddig hajlandó elmenni ezért. - De te tudod - Visszavettem tőle az üveget. Ha nem hát nem, én nem erőltetem. Azzal nem nekem tesz szívességet, ha nem szárad ki. Édesvizet találhatunk pár száz méter múlva, de több kilométer is elválaszthat tőle.
- Igazad van - bólintottam és kivettem a rákot a zsákból. Fogtam egy hegyes követ, amit beleszúrtam az állat fejébe. Sosem öltem még meg ilyen állatot, ezért nem tudtam, hogy hogyan kell ezt csinálni, hogy humánus legyen és ne szenvedjen az a rák. Lehet nem is halt bele, de az biztos, hogy nem lesz kedve mászkálni. - Hát persze - Nem akartam megjegyezni, hogy én az edzőcipőmben hamarabb eltudnék menekülni, mint ő a kis szandáljában. Tudom, hogy egy ragadozót nem tudnék lefutni, viszont elég, ha a lánynál gyorsabb vagyok. Remélem azért, hogy nem kerülünk ilyen helyzetbe, mert nem vagyok az a hősködő típus.
- Van ötleted, hogy merre induljunk? - kérdeztem a lánytól, közben egy magasabb fával szemeztem és azon gondolkoztam, hogy vajon fel tudnék-e mászni. Sokat jelentene, hogyha madártávlatból is láthatnánk a terepet, mert az adna egy kis támpontot, hogy mégis merre menjünk.Végül arra jutottam, hogy mászható a fa. Legalábbis egy próbát megér. - Ezt fogd meg kérlek - odaadtam neki az üveget és a mentőmellényt. Összehomokoztam a kezeimet, amiket aztán összedörzsöltem. Odaléptem a fához, kicsit átmozgattam a karjaimat, aztán mászni kezdtem. Párszor megcsúsztam, de sikerült nem lezuhanni. Nem sok mindent láttam, mert a fák terebélyes lombkoronával rendelkeztek, csupán egy régi épület szúrt szemet és egy tisztás, ahol egy folyót pillantottam meg. Majdnem elkerülte a figyelmemet, mert alig mutatta meg magát. Szép lassan lemásztam a fáról, az utolsó métereken pedig ugrottam. - Északnyugat felé kell haladnunk. Előbb-utóbb rá kell akadnunk egy folyóra, ami remélhetőleg a faluba vezet - Mondtam, miután földetértem. - Ha sötétedésig nem találnák meg a falut, akkor még mindig meghúzhatjuk magunkat, abban a régi templomban, amit szintén ebben az irányban láttam - Pillantottam a Livára, aztán elindultam a megfelelő irányba. Nem néztem hátra, hogy jön-e a lány is, mivel gondoltam, hogy nem akar egyedül maradni, ezért szedi a lábacskáit, hogy ne maradjon le.
/ LIVA&SETH FÜGGŐHÍDNÁL FOLYT. / |
Nem éreztem, hogy túl reagáltam volna a helyzetet, szerintem teljesen jogos volt a kiborulásom. Csoda, hogy nem kezdtem el a jogaimról papolni, amikkel teljes mértékben tisztában voltam. Ennek ellenére próbáltam lehiggadni, hiszen úgy tűnt egy ideig nem menekülök a szigetről, így nincs értelme savanyú arccal mászkálni. Helyette próbáltam előcsikarni a belős nem túl megbízható túlélő ösztöneimet. Még abban sem voltam teljesen biztos, hogy fára tudnék-e mászni anélkül, hogy leesnék. Két megbízható támpontom volt legalább, amivel gazdálkodhattam, az egyik a lábam, ami egy ideig elvisz ha futni kell, és Seth, akiben csak azért bíztam, mert nincs más.
- Majd igyekszem erre koncentrálni - feleltem szófogadóan visszafogva a kétségbeesett, ideges, hajtépős hangnemem. Legalább a kis monlógjából leszűrtem, hogy nem szereti a hisztit. Nem mintha az bárki is szeretné, mástól én se tudom elviselni. Mondhatni kicsit képmutató vagyok ilyen szempontból. A hozzá való alkalmazkodás nem esett nehezemre. Ahány ember, annyi féle módon viszonyultam hozzájuk. Órák kérdése volt, hogy kiderüljön Seth milyen hangvételt visel el, és ezzel szemben melyik Livát akarja kinyírni. Néha úgy éreztem magam, mint valami skrizofrén elmegyógyban kezelt beteg. Még szerencse, hogy pszichológusnak tanutlam, és meg tudtam állapítani, hogy nem lehetek skrizó, mert azok nem tudnak a másik személyeségikről, én ezt önkényesen csináltam.
Bólogattam, amint elsorolta a mentrendet. Nekem igazából mindegy volt, amíg határozottnak tűnik, és addig, amíg nem szándékozota közölni velem, hogy ugrjak le valami szikláról, még hajlandó is voltam megtenni, amire kér. - És ha már édesvíz közelében vagyunk, akár abból is beraktározhatunk, ki tudja mikor döntenek úgy a műsorvezetők, hogy kiapasztják azt a folyót vagy tavat - dobtam be a közösbe az összes túlélési ötletemet. Komolyan, ő előtte az összes kiscserkész ötletem, ami nekem még eszembe jutott volna. Tippjeim szerint banánt vagy kókuszt egy trópusi jellegű szigeten biztosan lehet találni, és gomba is minden felé nőtt, ahol elég nedves volt hozzá a környezet, mondjuk az utóbbi talán kissé kockázatosabb. Annyiban hozzá tudtam járulni a csapatmunkához, hogy elég sok növényről meg tudtam mondani ehető-e vagy sem, hála a biológus versenyeknek, amikre csak kedvtelésből jártam.
- Igyekszem megkímélni az ideigeid, bár pontosíthatnál, hogy ne értsük egymást félre. Mivel mennék az idegedre? - erős tippem volt, hogy a kiborulásos hisztivel, de muszáj meggyőzödni mindenről. - És ha már az idegesítőnél tartunk, akkor ne csináld ezt - mondtam, miután rámkacsintott. -, amennyiben nem ráng kórósan az arcizmod. Az utóbbi esetben, nem szóltam - húzom széles vigyorra a szám, habár csalódott voltam. Mért nem tudtam a lelkére beszélni? Ez felettébb aggasztott, úgy tűnt nem egy egyszerű lélek.
Az üveg láttán, és a felajánlás allatán éreztem meg igazán, hogy mennyire ki van száradva a szám. Az ajkam ki volt száradva a sós víztől, és a nyálam se túl sok volt víz híján. A palack után nyúltam. - Köszönöm - mondtam hálálkodva, és kapzsin tekertem le a kupakot, és már kortyoltam is volna a vízbe, mikor eszembe jutott, hogy ez akár egy trükk is lehet. Ez egy játék, ahol többek a drága nyereményre hajtanak, akár ő is lehet ilyen. Két okból adhattott nekem az utolsó kortyokból, vagy őszinte jóindulat vezérelte, vagy meg akar mérgezni. - Igazából nem is vagyok szomjas, majd iszom annál a híres édesvíznél - nyújtottam vissza az üveget. - Neked is szükséged lesz erre, vagy úgy is mondhatom, hogy nem ittam meg az összeset, ahogyan kérted - reméltem, hogy elveszi tőlem, ha nem akkor továbbra is a kezemben szorongattam. Legalább volt palck, amit meg lehetett tölteni vízzel. Nem hiszem, hogy minden túlélő rendelkezett ilyesmivel.
Észre se vettem a rákot, csak mikor már az arcomba lóhott. Enyhén hátra hajtottam a fejemet, hogy ne érejen hozzám. Szerettem a tenger gyümölcseit, de így életében ez a rák nem tűnt olyan finomnak, sajnos meg kellett bírkoznom a gondolattal, hogy szegény a pocakomban végzi. - Legalább előtte öljük meg, ne szenvedjen az úton, meg amúgy is mi van ha elmászik, az a mentőmellény nem túl rákbiztos - jegyeztem meg. Aztán rájöttem, hogy ez is bizonyulhat hisztizésnek. - De ahogyan jónak látod, csak nem akartam, hogy elmásszon a vacsi - ragaszkodtam tudat alatt is a véleményemhez. - Tőlem mehetünk, ha már meghalt az a rák - az erdő felé pillantottam. Nem voltam sosem az a túrázos fajta, nem is úgy öltöztem. A vékony pántos szandál nem éppen egy erdőjárő cipő. - Én majd megyek utánad. Tudod, ha jön valami állat, akkor az téged egyen meg először. |
Szó nélkül figyeltem, ahogy Morgana beavatja az új lányt a "mókába", amibe csöppent. Szinte láttam, ahogy Liva egy ketyegő bombához hasonlóan, csupán pillanatokra van a robbanástól. Én csak azért fogadtam higgadtan ezt az elbaszott helyzetet, mert nyugodt típus vagyok. Na meg teljesen felesleges az idegeskedés meg a hiszti, hiszen ettől nem lesz jobb a helyzetünk, csak unszimpatikus alakként jelenünk meg a nézők szemében, a műsorvezetőkkel pedig érdemes jó viszonyban maradni. Arról nem beszélve, hogy csak magunkat idegesítjük fel.
- Remekül - a vigyort továbbra sem tudtam lemosni az arcomról. Egyszerűen annyira abszurd volt ez az egész helyzet, amibe kerültünk, hogy nem tudtam nem szórakozni rajta. A maga módján pedig azt is viccesnek találtam, ahogy Liva reményei kártyavárként omlanak össze Morgana szavai hallatára. - Tényleg szar helyzetben vagyunk, de azért ennyire nem kilátástalan. Lefogadom, hogy nálunk vannak sokkal szerencsétlenebb játékosok is. Ha pedig nekik életben sikerül maradniuk, akkor nekünk is fog. Tehát fejezd be a hisztizést és koncentrálj arra, ami a lényeg... hogy hogyan is éld túl ezt a beteg valóságshowt - Nagyon rosszul kezelem a hisztiző egyéneket, akik nagyon tudnak idegesíteni. Ehhez képest azonban még kedves is voltam.
Mikor Morgana rám sózta a lányt, csupán felvontam az egyik szemöldökömet. Nem vagyok az a bébiszitter típus, de mivel igyekszem minél több szövetségesre szert tenni, ezért megpróbálom életben tartani Livát. Ha csak nem teljesen életképtelen és nem hisztériázik állandóan, akkor el fogjuk tudni viselni egymást, talán még jól ki is jövünk. Azért nekem is jobb társaságban, mintha egyedül barangolnék a szigeten. - Remélem legközelebb már ládával látlak - mondtam elköszönésképpen, miközben figyeltem, ahogy Morgana eltűnik az erdőben.
- Menedék, élelem, fegyverek. Ebben a sorrendben - néztem Livára. Először is találnunk kellett egy olyan helyet, ami nagyjából megvéd az időjárás viszontagságaitól. Mivel Morgana említette az elhagyatott falut, ezért ez a probléma meg is van oldva, csupán meg kell találnunk. Valamilyen édesvízhez kell közel lennie, hogy a víz ellátás biztosított legyen. - Az a falu, amit Morgana említett biztos, hogy víz közelben van. Tehát folyót vagy valamilyen tavat keresünk. Bárkik is éltek egykor abban a faluban, biztos hogy édesvíz közelében telepedtek le - Útközben gyűjthetünk bogyókat vagy gyümölcsöket, ha pedig már van menedékünk, akkor visszajöhetünk valahogy halat fogni. Fegyvert készíteni ráérünk, akkor ha biztosítva van az élelmünk a mai napra. Nagy szerencse lenne, ha megjelenne egy műsorvezető egy dobozzal, mondjuk erre kevés esélyt látok, mivel Morgana most ment el.
Felsóhajtottam a lány szavai hallatán. - Nem foglak magadra hagyni, ha nem mész teljesen az idegeimre - Hiába próbálok rendes lenne, azért van egy határ, amin túl előjön belőlem a rohadék énem. Hogy szépen fogalmazzak. - Ne aggódj, nem fogok - rákacsintottam. Feleslegesen próbál a lelkiismeretemre hatni, mivel elég érzéketlen vagyok, ezért ezzel nem megy semmire.
Ekkor eszembe jutott a Morganától kapott víz. Igaz, hogy nem volt már benne sok, én pedig nem szeretek osztozkodni, de nagyon úgy tűnik, hogy Livával egy ideig együtt játszunk túlélősdit, ezért fontosak a jó alapok. - Szomjas vagy? - Költői kérdés volt, mivel a válasz elég egyértelmű volt. Odadobtam neki a flakont. - Ne idd meg az összeset - Ki tudja, hogy mikor találunk iható vízre, ezért fontos, hogy legyen tartalék. Még ha csak pár korty is.
Az erdőre pillantottam, amivel hamarosan meg kell birkóznunk. Innen nem tűnt annyira sűrűnek a növényzet, remélhetőleg később sem válik azzá, így könnyen tudunk majd haladni. A gondolatmenetemből az zökkentett ki, hogy valami elkezdett felfelé mászni a lábamon. Ahogy lepillantottam megláttam a rákot, ami igyekezett bejutni a nadrágom alá. Hát nem örültem volna, hogyha ott érzékeny pontra tapint... vagy inkább csíp. Elkaptam az egyik lábát, mielőtt eltűnhetett volna a háromnegyedes melegítőm szárában. - Tessék... a mai vacsora előállt - lengettem meg Liva előtt a rákot. A mentőmellényből hajtogattam egy zsák szerűséget, amibe beletettem az állatot. Igaz, kevés ahhoz, hogy mind a ketten jól lakjunk belőle, de több mint a semmi. - Mehetünk? - pillantottam a lányra.
|
Nehezen dolgoztam fel az információkat. Fent állt a veszélye, hogy szívrohamot kapok a nem kívánt hírek hallatán. Sikítozni támadt kedvem, egyszerűen hisztizni akartam, mint egy jóllakott óvodás, aki nem kapta meg a legújabb játékát. Utáltam, ha valaki nem etikusan játszik, és az egyáltalán nem volt etikus, hogy csak így kiraktak egy szigetre meghalni, mikor én egy luxus nyaralásra készültem. Minden cuccom a vízbe veszett, és nem szerencsétlenségek folytán, hanem minden meg volt tervezve előrre. Legalább küldhettek volna egy üzenetet, hogy a sokat jelentő tárgyaid ne hozd magaddal. Ennek köszönhetően valószínűleg a tenger mélyén a halak hordták helyettem a nyúzott pólót, amit még Angliában vettem magamnak.
Mellesleg ennyi ember életének veszélyeztetése tudtommal bűncselekmény. Ha úgy volna kedvem elperelhetném az utolsó garasát is ennek az átkozott valóságshownak. De nem volt hozzá kedvem, mert eszembe jutott, hogy mért jöttem ide. Itt biztosan mindenki meg fog őrülni, és pedig olyan pszichológiai elemzést fogok írni az idegösszeroppanást kapott emberekről, hogy a dékán személyesen fog gratulálni a kutatási eredményeimhez. És talán azért sem perelek el mindent, mert fogalmam sem volt róla, hogy mit írtam alá a műsor szerződésével. Utáltam magam, hogy nem voltam elég alapos.
- Jól szórakozol? - kérdeztem döbbenten Sethtől, akinek időközben a nevét is megtudtam. - Ugye tudod, hogy te is itt fogsz meghallni? Ha nem nyír ki valami állat, akkor elkapsz valami trópusi betegséget, vagy egy cápa harapja le a lábad, és így vérzel el, aztán majd akkor nevethetsz. Miközben - pillantottam át Moranára. - ezek valami puccos kis házban röhögnek rajtunk - kimondva rosszabbul hangzott, mint a fejemben. Csak egy kicsit voltam ideges, de aztán kifújtam a levegőt és mosolyra húztam az ajkam. - Alig várom, hogy fára mászassak, tüzet csiholhassak, és desztilálljam a tenger vizet mielőtt kiszáradok. Már a gondolt is pihentető - gúnyolódtam.
- Örültem Morgana, remélem... - majdnem mondtam valami borzalmasan gonoszat, de aztán rájöttem, hogy mégis csak egy műsorvezető, akin akár az életem is múlhat, úgyhogy visszafogtam magam - remélem nyugodtan tudsz a lelkiismeretedtől aludni este a puha ágyadban - így csak félig mutattam ki a fogam fehérjét.
- Szóval, Seth - fordultam a fiú felé. - tényleg olyan jó túlélő vagy, mint amilyennek mondanak? Feltételezem, akkor van valami terved - nekem voltak ötleteim, hogy mit lehet ilyenkor tenni. Mondjuk élelmet felraktározni, de első sorban meg klett volna keresni a többieket. Őszintén nem akartam magamra maradni, nem szívesen sétálgattam volna egymagam az erdőben. Sok mindent megtanultam az évek során, és elméletben túl tudtam volna élni, gyakorlatban valószínűleg kevésbé, de ezt nem akartam elismerni.
- Ugye nem akarasz itt hagyni? - tettem fel a kérdést, ami foglalkoztatott. - Nem lenne tőled túl férfias lépés, ha egy védtelen nőt magárahagynál az erdőben, de persze, ahogyan jól érzed. Maximum a vadállatok martalékává vállok, ne is törődj vele, ha a későbbiekben sikítozásokat hallasz.
Fiúcska, vigyázz, mert nem szívlel egy rák! Nehogy megtépázza az amúgy is szakadt gatyádat, esetleg bebújjon alá! |
Nem tudtam eldönteni, hogy hogyan is kellene elmondani, ennem a szegény lánynak, hogy ez az a show, amibe anno jelentkezett és én azért nem nézek ki olyan gázul, mert én egy műsorvezető vagyok. Haha, jó vicc lenne, hogy ha kiakadna, de nem hiszem, hogy olyan messze lennék a valóságtól, mert, ahogy elnéztem, eléggé gyenge lelkületű, de nem biztos.
Végül megköszörültem a torkomat kissé, majd a lányra néztem és azon filóztam, hogy hogyan is kellene elmondanom neki a dolgot.
Seth viszont már tolta is a hülyeségét, így összeszűkült szemekkel néztem rá, hogy még véletlenül se mondja el neki, hogy mi a helyzet. Szemét egy alak, ezt már most látom.
- Hát, ami azt illeti, hogy nem kitett a hajó, mert én nem hajóval érkeztem – jelentettem ki halkan, majd folytattam. – Emlékszel, hogy jelentkeztél egy valóságshowra? – kérdeztem tőle mosolyogva.
- Nos, ez itt a valóságshow! – emeltem fel mind a két kezemet, hogy megmutassam neki a szigetet, amit maga körül látott.
- Az én nevem Morgana, az egyik műsorvezető vagyok a három közül. Minden meg lett rendezve. A hajó süllyesztés, a túlélők partra jutása és az egész sziget, bár… - itt kicsit szünetet tartottam a mesélésben, mert azért nem akartam sokat mondani. Jobb, ha maguk jönnek rá a dolgokra.
- Azt nem mondom, hogy a veszélyek is meg lennének rendezve, így jobb, ha a túlélők odafigyelnek magukra. Ez nem egy játék! - emeltem fel az ujjamat.
- Sajnálom, hogy el kell, hogy keserítselek, de nem fog értetek jönni egy mentőhelikopter se, ahogy mentőcsapat se jön értetek. Túl kell élni! – sóhajtottam fel kissé a mesélésben, majd szünetet tartottam, hogy a lány fel tudja fogni a dolgokat.
- Viszont nekem lassan indulnom kell. Túl sokat voltam idekint, hiszen a feladatomat már elvégeztem – rántottam meg a vállamat kicsit, majd Sethre néztem. – Majd Seth vigyáz rád a továbbiakban, ő szerintem nagyon jó túlélő. A helyedben én nem kószálnék el a közeléből – adtam egy nagyon gyors tanácsot a lánynak, mert azért vannak itt olyan állatok is, amik könnyedén felfalhatják az ember lányát. Erről persze nem kell tudniuk, majd meglátják.
- Annyival a segítségetekre lehetek, hogy van nem messze egy elhagyatott falu. A többi túlélő arra felé gyülekezik. Érdemes arra felé indulnotok – sóhajtottam, de azért azt nem vártam meg, míg a lány teljesen kiakad rám, így elköszöntem tőlük.
- További jó túlélést, remélem, hogy még egyben találkozni fogok veletek. Pápá – integettem nekik, majd hamar a dzsungel felé vettem az irányt, hogy aztán a saját kis eldugott lakrészemhez juthassak.
[MORGANA EL] |
Egy pillanatra azt hittem, hogy a lány asztmarohamot készül kapni előttünk. Minden bizonnyal én is így nézhettem ki, amikor kimásztam a vízből. Mondjuk szerintem én nem voltam ennyire kifulladva, de ezt igazán csak egy külső szemlélő tudja megállapítani. Lehet én is ugyanennyire ki voltam pirulva, s az én mellkasom is ilyen őrült tempóban emelkedett fel és le, ahogy kapkodtam a levegőt.
Mikor a családomat említette kicsit elszomorodtam, mert azonnal a bátyámra gondoltam. Szeretem én a szüleimet is nem arról van szó, de ők sosem álltak és sosem fognak olyan közel kerülni hozzám, mint a bátyám. A hangulatom egy pillanat alatt emeleteket zuhant, viszont ennek semmi külső nyoma sem volt rajtam. A pókerarcom a helyén volt, egy maszkként szolgált, amivel elrejthetem az érzelmeimet. A nyakamban lógó dögcédulára markoltam, hogy meggyőződjek arról, hogy tényleg ott van. Nem ez az egyetlen tárgy, amit William maga után hagyott. A kitüntetései és egyenruhái a nappaliban vannak, ahol a kandalló felett az ő képe van kirakva. A tárcámban is van egy kép kettőnkről, de ez sajnos a hajóval együtt elsüllyedt, a víz pedig tett arról, hogy teljesen megsemmisüljön.
- Seth - mutatkoztam én is be. Nem túl jó a névmemóriám, úgy tudom megjegyezni azokat, hogyha valami külső ismertetőjel segítségével az illető arcához kapcsolom. Liva esetében ez a szemüvege lesz, persze ez nem jelenti azt, hogyha leveszi a szemüvegét, akkor már meg sem ismerem. De úgy csak nem nevezhetem, hogy a "szemüveges lány".
Mikor a mentőhelikoptert említette köhögésnek álcáztam a nevetésemet, mivel nem akartam szegényt nyíltan kiröhögni. - Biztos vagyok benne, hogy már elindultak a mentőcsapatok - komolyan próbáltam mondani, de nagyon nezemre esett nem elvigyorodni. Szegény lány el sem tudja képzelni, hogy mibe is csöppent. Félő volt, hogyha megtudja az igazságot, akkor nagyon ki fog akadni. Annyira bízik abban, hogy meg fogják menteni, hogy hatalmas pofon lesz számára az igazság. - Morgana... megmondod Livának, hogy mennyi mindent megtesznek a megmentésünk érdekében? - fordultam a nő felé egy szórakozott vigyorral. Ezen azt értettem, hogy Livával sem ártana megosztani azt a kis apró információt, hogy ez maga a valóságshow. Én is szívesen közöltem volna Livával a csúnya igazságot, de csak Morgana a műsorvezető... had legyen ő a rossz hír hozója. |
Nem álcáztam az örömöm. Nem is tudtam volna azokban a pillantokban kontrolálni az érzelmeimet, annyira őszinték voltak, ezért nem is erölködtem csak futottam, ahogyan vitt a lábam. Odaérve eléjük megálltam, és egy kicsit kifújtam magam, hogy oxigént nyerjek a levegőből az agyam számára a megfelelő működéséhez. Egy ideig csak bámultam rájuk, és szuszogtam, mintha éppen a maratont futottam volna le, közben pedig szememmel méregettem őket analizálva külső megjelenésüket. Nem rémlett, hogy a hajón már láttam volna őket, vagy ha mégis, akkor nem jegyeztem meg az arcukat. A lány nagyon jó állapotban volt, úgy nézett ki, mint aki most szállt le a luxus yachtjáról, de semmiképp nem egy hajótöröttre emlékeztettet. A fiú már egy fokkal rosszabbul festett, de még ő se nézett ki olyan botrányosan rosszúl, mint mondju én a bőrömre tapadt érdes homokszemcsékkel. Ekkor jutott el az agyamig, hogy túlzottan megtört a vislekedésem. Kicsit visszafoghattam volna magam, én nem szoktam ennyire a felszinre engedni a tényleges érzelmeim, erre pedig a lány közönyös hangszíne is emlékeztetett.
Kihúztam magam, és a karomról könnyed mozdulattal lesöpörtem a rám tapadt homokot. Megköszörültem a torkomat, hogy újra rátaláljak a tényleges, kevésbé kétségbeesett hangnememre.
- Ha szerencséd van legközelebb már a családod meg a barátaid örülnek így neked, majd ha innét kimentenek - persze csak akkor örülnek így, ha kicsit is normálisabb légkörben él, mint én. Szinte láttam anyám arcát, miközben azt hajtogatja, hogy ő megmondta, hogy nem jó ötlet ilyen utazásokra eljönni.
- Éppségben egy lakatlannak kinéző szigeten, ezzel aztán ki vagyunk segítve - mindenképpen jobb egy fokkal, minta mindannyian halottak lennénk, de egyenlőre még ötletem sem volt, hogy mit lehetne itt kezdeni a bogyó gyüjtögetésen kívül. - Mellesleg - néztem a lányra. -, téged kitett a hajó, mielőtt süllyedni kezdett? - utaltam a külsejére. Ráadásul még egy táska is volt nála. Mit meg nem adtam volna a táskámért, csak végigondolvam, hogy itt mennyi dologt hasznosítani lehetne belőle a kisollótól kezdve az alkohol alapú arclemosóig.
- Egyébként Liva vagyok - ejtettem el az információt, ami talán hasznos lehet a közeljövőben, közben elmerengve pásztáztan az eget. - Nem tudtok valamit arról, hogy ilyen esetben küld-e értünk mentőhelikoptert a cég, aki ezt szervezi? - csak remélni mertem, hogy volt valami ilyesmi a szerződésbe, sajnos csak a személyi jogaimról szóló részt futottam át. - Ha igen, ajánlom, hogy minél hamarabb ideérjenek. |
Nem tagadom, hogy még tudtam volna folytatni a vitát Sethel, de ő úgy döntött, hogy inkább visszavonulót fúj. Ojj, pedig milyen jó lett volna végre egy jót veszekedni valakivel, de sajnos a jelölt visszavonulót fújt. Sajna ez van. Végül is ha legközelebb találkozunk már lehet, hogy kicsit szabadabb lesz a dolog. Nem mintha most nem önmagam lennék, de azért nem szeretnék még egy hülye büntetést beszedni azért, mert nem úgy cselekedtem, ahogy kellett volna. Szívás volt ez is.
- Hidd el, hogy én is –mosolyogtam rá szemrebbenés nélkül, hiszen ha legközelebb látom és véletlenül egy láda is lesz nálam, akkor lehet, hogy megdolgoztatom azért, hogy az övé legyen. Még meglátom, hogy milyen feladatokat találok ki nekik. Ahogy megyünk bele a játékba, egyre nehezebbek lesznek az általam és a kollégáim által kiadott feladatok, annyi biztos.
- Majd legközelebb kiderül, hogy hogyan teljesítesz – mosolyogtam rá kissé gonoszul, de ekkor meghallottam valamit, ami hirtelen nem is tudtam, hogy mire hasonlhattam volna.
Egy lányt látottam, aki felénk rohant, de hirtelen azt se tudtam, hogy ez melyik játékos. Biztos, hogy új vagy még nem olvastam el az adatlapját. Hihetetlen, hogy mennyi furcsa egyén van ezen a szigeten. Mondjuk igazából nem zavart. Így lesz igazán színes a játék a javából. Viszont azzal már nem tudtam mit kezdeni, hogy az idegen meg is érkezett felénk. Csóri eléggé megviselt volt, és ha van szeme, akkor láthatja, hogy rajtam egyáltalán nem fogott ki a természet. Ami csak azt jelentheti, hogy nem vagyok túlélő.
- Helló – köszöntem a lánynak egy kissé hanyag köszönéssel. Nem terveztem sokáig maradni és talán Seth pátyolgathatná ezt a lánykát, hogy túlélje. Az már nem érdekel, hogy mi lesz ez után. Szeretnék venni egy fürdőt és enni valamit. Ők meg éljék túl, ahogy tudják. Legalábbis az egyik felem azt mondja, de a másik az segítene nekik, ahogy azt Sethel is tette és legutóbb az időből kifutott versenyzőkkel is. Mindegy.
- Látom sikerült még egy túlélőnek épségben maradnia – mosolyogtam a lányra most már kedvesebben. |
Kicsit furcsáltam, hogy a műsorvezetők nincsenek tudtában azoknak a következményeknek, amik a játékosokat érintik. Ezek szerint sokkal nagyobb halak működnek a háttérben. Ők azok, akik valójában rángatják a marionettek szálait, irányítva ezzel az egész játékot. - Majd meglátjuk - Így, hogy tudom, hogy az egész egy valóságshow már közel sem veszem annyira komolyan az egészet. Ez pedig nem jó dolog, hiszen nem szabad lebecsülni a veszélyeket, amiket a sziget rejthet. Nem fogom elkövetni azt a hibát, hogy sebezhetetlennek érzem magam. Jobb minden eshetőségre felkészülni, így kevesebb meglepetés érheti az embert. Magamat ismerve pedig, az első szorult helyzet után úgyis átrendeződik bennem minden a játékkal kapcsolatban és sokkal komolyabban fogom venni a túlélősdit. Az élni akarás sok mindent kihoz az emberből, nekem pedig nincs olyan dolog, amire ne lennék hajlandó, hogyha a testi épségem forog kockán.
Egy féloldalas vigyor jelent meg az arcomon, mikor felkapta Morgana a vizet. Mindig is bírtam az olyan nőket, akikben ott van a tűz. De ez most nem a legmegfelelőbb alkalom lenne arra, hogy rámozduljak. Nem mondtam semmit a kifakadására, csak megadóan felemeltem a kezeimet, hogy lássa nem akarok vele veszekedni.
Még tudtam volna feszegetni ezt a megsajnálós témát, de nem akartam feszültséget okozni. Bármennyire is nehezemre esett, most magamban tartottam a csípős megjegyzésemet. Ha mindig kimondanám, amire gondolok, akkor elég gyorsan magam ellen fordítanék mindenkit. Ez meg nem tenne túl jót a túlélési esélyeimnek.
- Már alig várom - pimasz mosolyra húzódtak az ajkaim. Tényleg kíváncsi voltam, hogy vajon milyen feladatot talál ki. Vagy hogy mennyire lesz vagy inkább nem lesz kedves. Ilyen téren gondolom elég nagy hatásköre lehet, hacsak nincsenek előre elkészített feladatok, amik közül válogatnia kell. Hát ez csupán egy módon fog kiderülni. Na meg még ha elég kreatív is vagyok túlélés terén, azért jól jönnek azok a dolgok, amiket egy-egy ilyen láda rejthet.
Ekkor egy furcsa hangot hallottam. Először azt hittem, hogy valamilyen madár rikácsol, de ahogy a hangfoszlány irányába néztem megpillantottam egy lányt, aki mindent beleadva sprintelt felénk. A homok rátapadt a nedves testére, tehát nem rég mászhatott ki a vízből. - Nem is tudom, hogy utoljára mikor örültek nekem ennyire - kiszélesedett a mosolyom. Pontosan tudtam, hogy mit érezhet most a jövevény, hiszen én is ugyanezt éreztem nem sokkal ezelőtt, mikor megpillantottam Morganát és megbizonyosodtam arról, hogy nem egyedül vagyok egy lakatlan szigeten. Igaz, én nem mutattam ki ennyire nyíltan - sőt sehogy - a megkönnyebülést vagy az örömöt. De ezt mindenki maga válogatja. |
A hajón tölött napjaimon magamra koncentráltam, mert ez nem esett meg sokszor, és nem is akarta gyakorivá tenni, de beismerem jól esett koktélozgatni, feküdni a medence mellett, és csendesen megfigyelni az embereket. Nem nagyon beszéltem senkivel, akivel mégis, annak olyan kevés agysejtje volt, hogy hamar megfájdult a fejem tőle. Álom hajóutazásnak indult, és mire feleszméltem, már a rémálmaimat éltem.
Az utolós ép kéz láb emlékem, hogy a luxus szolgáltatásokat kihasználva fekszem a masszázságyon, és egy varázs kezű fickó éppen eltűnteti a stressz keltette csomókat a hátamból, azóta már ismét beékelődtek a gerincoszlopomba a problémáim, mondhatni meg se érte az az utolsó néhány perc, amit a magamra szánhattam aznap. Sikítozásokat hallottam kintről. Először egészen tompa volt, nem is foglalkoztam vele, de aztán megszólaltak a vészjelzők, és a sikítások, mintha megszázszorozódtak volna. Felkaptam a fejemet, egy pillanatra megállt a lélegzetem is. Nem értettem mi történik, vagy inkább csak nem akartam felfogni. A masszőr elfutott, én pedig ott feküdtem egy árva törölközővel magamon. Életemben talán először sikerült gyorsan felöltöznöm, eszembe jutott, hogy anya büszke lenne rám, hogy kivételesen nem én vagyok az utolsó. Tévedtem. Egymagam bolyomgtam a hajó alsó szintjén, és igyekeztem visszatlálni. A pánik teljesen megbénította a gonlkodásom, és összevissza rohangáltam. Senki nem hallotta, ahogyan segítségért kiáltok, az is megfordult a fejembe, hogy csak nem akarják hallani, és segíteni nekem, hogy túléljem. Képtelen voltam elhinni, hogy komolyan a Titanic kellős közepébe cseppentem, csak egy Leonardo DiCaprio hiányzik.
Meg kellett nyugodnom, hogy ép ésszel tudjak gondolkodni. A táblákat követve, amik az irányt mutatták feltaláltam a fedélzetre. Mindenki kétségbe volt esve, köztük én is pánikoltam, de igyekeztem leküzdeni ezt a makacs érzést. Menekülő útvonalat kerestem, mikor megdőlt a hajó, és a lábaim kicsúsztak alólam. Hátra estem, és a fejem durván koppant a földön. Megszédültem,de nem volt olyan vészes, csak remélni mertem, hogy semmi komolyabb problémám nem lett ebből. Felálltam, és a túltengő adrenalinom birtokába lökdöstem odébb az embereket. Egy hajós tisztnek tűnő fickót állítottam meg. Probáltam faggadtni, hogy mi történik, és van-e valami betartandó protokol. Nem válaszolt, nyugalomra intett, pedig én nem is voltam ideges, csak kellőképp feszült, tudván, hogy mindjárt meghalok. Mivel nem kaptam kielégítő útasítatást, így magam néztem utána a dolgoknak. Mentő csónakokat kerestem a fedélzeten, de ez nem ment olyan könnyen, mint azt először elterveztem. A hajó folyamatosan süllyedt, és dölöngélt, úgy éreztem magam, mint egy részeg tengerész, aki nem találja az egyensúlyát. Éreztem, ahogyan a gyomrom kavarog, és az arcom színe gyanítom, hogy elzöldült. Hál' istennek nem láttam magam, mert akkor biztosan kiadtam volna magamból a gyomrom tartalmát. Két tippem volt. Tengeri beteg lettem, vagy úgy bevertem a fejem, hogy agyrászkodást kaptam, ezért tör rám percról percre a hányhatnék. Egy ideig egyhelyben álltam, arra várba, hogy kigyógyuljak minden kellemetlen betegségből. Eszembe jutott a nagyi finom húslevese, meg a különleges angol teák, amik forrón olyan finomak egy keksz társaságában. Úgy éreztem valami ilyesmire kell gondolni mielőtt meghal az ember. Aztán az is eszembe jutott, hogy vízbe fulladva elhagyni az élők sorát milyen kegyetlen. A tengerre pillantottam. A nap fénye megtört rajta, mintha csak így gúnyolódott volna rajtam, a következő áldozatán. A hullámok habjaira is úgy tekintettem, mint a mészárszék melett felsorakoztatott éles pengékre, amikkel el fogják vágni a torkomat.
Lassanként már meg is kedveltettem magammal a halál gondoltát, amikor megláttam egy kupac mentőmellényt nem is messze tőlem. Erőt véve magamon elküzdöttem odáig magam, és egy rikító narancssárga mellényt fel is vettem magamra. Mint a beteg, aki kigyógyult a rákból, olyan boldogsággal ugrottam a vízbe. Ezután már csak azt kellett kitalálnom, hogy merre menjek. Néhányan még becsobbantak mellettem a hullámok közé, és ők keztek üvöltve úszni, hogy szigetet láttak a hajó túl oldalán. Én elhittem nekik, úgyhogy úszni kezdtem közvetlen a nyomukban. Ügyeltem a szemüvegem épségére, úgyhogy azt becsúsztattam a mentőmellény alá, be a melltartómba.
Homályosan láttam, úgyhogy csak a hangok után mentem. Egy idő után magam is jól láttam a zöld foltokat, amik tényleg olyan sziget félék voltak. Nem tudom hogyan, mert ez az apró részlet kiesett, de sikerült elérnem a homokos partig. Mint egy partra vettett hal, terültem el a földön. Kiköptem a lenyelt víz nagyját, és csak kábán feküdtem egy ideig. Nem mertem elhinni, hogy sikerült. Esetlenül köhögtem tovább, mert még mindig jött vissza a sós víz. Borzalmas íze volt, egy kicsit se emlékeztetett a nemrégiben elképzelt angol teára.
Miután nagyjából jól éreztem magam felvettem a szemüvegem, hogy körül nézhessek. Elég elhagyatottanak tűnt a hely, semmi bíztatót nem ígért ez a sziget azon kívűl, hogy legalább szárazföld volt a talpam alatt. A többiek másik partszakaszon mászhattak ki, mert egyedül voltam. Társaságra volt szükségem. Egyedül nem élem túl egy lakatlan szigeten, ezt be kellett ismernem. Felálltam, és elindultam egy irányba. Szédölögve sétáltam a tengerparton. Hol össze bicsaklottam, és egy kicsit elfeküdtem "pihenni", aztán új erőre kapva mentem tovább. Nem nekem való volt ez a hajótöröttség. Még akkor is úgy éreztem, hogy a dölöngélő hajón állok. Komolyan kezdtem úgy érezni, hogy a semmibe sétálok, mikor látóhatáron belül ember szerű sziruetteket fedeztem fel.
- Emberek - sikítottam fel örömömben, de a hangom elbicsaklott, mintha már ezer éve nem használtam volna. Rohanni kezdtem feléjük, és csak reménykedtem benne, hogy nem délibábként tündökölnek a szememben. |
A kérdése, miszerint mit tehetnének a túlélőkkel, csak elgondolkoztatott egy kicsit. Sajna én se tudtam többet erről, így nem mondtam semmit se Sethnek.
- Sajnos erről nem mondhatok semmit se, mert nem vagyok tisztában vele, de mindegy is. remélem, senkinek se jut eszébe ekkora marhaságot csinálnia – rántottam meg a vállamat könnyedén, majd az égre néztem, ami néhol borús volt, de olykor sütött a Nap is.
Összeszűkült szemekkel néztem rá, amit a hullás dolgot említette.
- Nem tudhatod, hogy mi fog történni veled a vadonban, de azért ne vegyél arra mérget, hogy senki se sérülhet meg ezen a helyen – morogtam halkan, majd karba fontam a kezemet. – Az meg, hogy a mi feladatunk miben merül ki, semmi közöd! – rántottam meg a vállamat kissé idegesen, de hamar lenyugodtam.
- Megsajnáltalak! Ennyi! – válaszoltam kissé ridegen, hiszen ő egy idegen volt, egy túlélő, akit nem ismertem. Aztán kitudja, hogy milyen valójában. Erre még otthon úgy is rá fogok keresni, szóval, ha át akar verni, akkor nagyon rossz úton halad. – Már végeztem szerencsére, de azért kösz – legyintettem egyet könnyedén, de a lábam még így visszaemlékezéstől is sajogni kezdett, hiszen a rohadt kamerák nem másznak maguktól fel a fákra, vagy a sziklákra. Ezt mind-mind nekem kellett megcsinálni. Jó, hogy nem a víz alatti kamerákat is nekem kellett kipakolni. Akkor aztán valóban mérges lettem volna valakire.
- Ne feledd el, hogy ha legközelebb találkozunk és olyasmi lesz nálam, amit csak feladattal lehet megszerezni tőlem, akkor nem leszek ilyen kedves és engedékeny – jelentettem ki erélyesen, hogy azért tisztában legyen már azzal, hogy attól, hogy segítettem neki most, az nem vonatkozik a többi alkalomra is. Sőt! Egyáltalán nem jelent semmit se! |
- Miért mit tennének vele? Hazaküldenék? - Nem igazán tudtam egyelőre elképzelni, hogy itt hogyan is mennek a dolgok ilyen téren. Mivel mást nem tehetnek a játékosokkal, ezért marad ez az egyetlen opció az ejnye-bejnye mellett. Ha pedig valakinek pont az a célja, hogy minél hamarabb hazajusson, akkor az még jól is jár. Ha fizikailag bántanának valakit, abból simán perelés lehetne. Mert még ha a jelentkezéssel vállaltuk a felelősséget a játék alatt velünk történtekért, szerintem azt senki sem gondolta, hogy ennyire komolyan veszik a túlélősdit. Én igazából csak egy marketingfogásnak tartottam a provokatív felhívást, de ezek szerint egyáltalán nem túloztak. - Ha valaki feldobja a talpát, akkor a hulláját is ti készítitek elő a hazaútra? A szeretteivel ti közlitek a halálhírét? - Még mindig az érdekelt, hogy itt tényleg meg lehet-e halni. Pl ha valaki lezuhan egy hegyoldalról és beveri a fejét vagy eltöri a gerincét és magatehetetlenül fekszik, akkor vajon segítenek rajta vagy megvárják még meghal? Őszintén szólva kétlem, hogy az utóbbi lenne, hiszen ez hatalmas felháborodást keltene. Persze arra is van lehetőség, hogy a nézőkkel elhitették, hogy itt komolyan senki sem sérül meg, minden színjáték. Nem szoktam sokat kérdezni, de most muszáj volt kérdéseket feltennem, hogy megértsem a helyzetet. És hogy mennyire vegyem komolyan ezt az egészet. Szerintem ez érthető is.
- Más esetben mondanám, hogy ez a kis segítség - értettem ezt a vízre - köztünk marad, de lefogadom, hogy most is figyelnek minket - Milyen valóságshow is lenne, ha nem követnék nyomon a játékosok minden lépését? Szar - De ha ez jelent valamit is... én nem adom tovább, hogy szívesen osztozol olyan dolgokon, amiket gondolom magunknak kellene megszereznünk - Igaz, hogy biztos vannak kamerák meg drónok, viszont nem hinném, hogy a többi játékosnak hozzáférése van a közvetítéshez. Ezért előttük még titokban tudom tartani.
Próbáltam a nő szemében szimpatikus figuraként megjelenni, pontosan ezért akartam elhitetni vele, hogy megbízhat bennem. Nem tudom, hogy milyen beteg dolgokat rejthet még ez a sziget, viszont az határozottan nagy előny a többiekkel szemben, hogyha jóban vagyok az egyik műsorvezetővel. Igaz, még dolgoznom kell a kettőnk között kévő ismerettségen, hogy azt jó kapcsolatnak lehessen nevezni. - Milyen vízre gondolsz? - ráncoltam a szemöldökömet, majd elmosolyodtam. Természetesen tudtam, hogy mire gondol, de ezzel is azt akartam nyomatékosítani, hogy megtartom magamnak azt az információt, hogy bármit is kaptam tőle.
- Esetleg kell segítség abban, amit csinálsz? - böktem a táskájára. Volt egy olyan érzésem, hogy nem csak azért sétálgatott fel-alá a szigeten, mert nem volt jobb dolga. Persze lehet végzett már vele, de attól lehet értékeli, hogy felajánlottam a segítségemet. |
Felsóhajtottam, miszerint a lépéseimből leszűrte, hogy ártó szándékkal közeledtem felé. Hát fantasztikus. Azt se tudtam, hogy itt van, nem figyeltem semmire se, csak arra, hogy sikerüljön minél előbb visszaérnem a hülye szállásomra, de már úgy látszik, hogy elbuktam a dolgot. Mindegy is igazából. Az én napom se telhet mindig unalmasan. Seth, mint kiderült lehet, hogy izgalmasabbá fogja varázsolni a napomat. Nem is kicsit…
- Sajnálom, nem mi tehetünk arról, hogy nagykutyák kitalálták, hogy jó ötlet lenne elsüllyeszteni egy luxushajót – rántottam meg a vállamat, majd folytattam. – Mi csak a feladatunkat végezzünk, ha ezért valaki megkövez minket, az csúnyán megjárja – utaltam arra a nagy kőre egy csúnya szófordulatban.
Szemem se rebbent, amikor arra utalt, hogy egy műsorvezető megsebesítése mennyire jó móka lehet egy túlélő számára. Esetleg túszként nem akar felhasználni? Jópofa. Nem ijedtem meg, legalábbis nem mutattam, de sejtettem, hogy szándékosan hagyta lógva a dolgot, hogy had agyaljak azon, hogy mikor fog megtámadni. Már, ha megteszi egyáltalán!
- Mindjárt sejtettem – mosolyodtam el, amint a megismerkedésünk körülményeiről kezdett beszélni. Erre nem mondtam semmi, engem ugyan nem izgatott a dolog. Ez is a véletlen műve volt amúgy is.
- Valóban pártatlan vagyok, engem nem érdekel, hogy ki hogyan éli túl ezt az egésze, az meg az én döntésem, hogy kivel mit osztok meg – rántottam meg a vállamat, de tudtam, hogy odafent mindent látnak.
- Szeretnéd, hogy visszavegyem a vizet? – kérdeztem rá egy félmosoly keretein belül, miközben egyik kezem a csípőmön pihent, míg másikkal a táskát fogtam magam mellett. Érdekes fazon ez a Seth.
Nem terveztem megosztani vele több információt ezeken kívül, hiszen nem volt kedvem még nagyobb bajba keverni magamat, mert nagylelkű vagyok. Haha, jó vicc… Valóban nem szeretem nézni az embereket szenvedni, de az már egy másik dolog.
- Senkivel se kivételezek, ha úgy adódik, akkor természetesen nem vetem meg azokat, akik a szívembe lopták magukat, de mint mondtam, pártatlan maradok addig, míg lehet – rántottam meg a vállamat.
- Ez mindenkire vonatkozik! – néztem rá, hogy ne higgye azt, hogy egy pillanatra is levett a lábamról. Csak megsajnáltam.
|
- Mert végülis pusztán a léptek hangjából le lehet szűrni, hogy ki, milyen szándékkal és ami a legfontosabb, hogy felfegyverkezve érkezik-e - Próbáltam nem gúnyos hangot megütni, viszont egy kicsi még így is belecsúszott a hangszínembe. Nem akartam megsérteni, mert még a segítségemre lehet a jövőben, egy ilyen helyen pedig az embernek több szövetségesre van szüksége, mint ellenségre. A szövetséges talán nem a legmegfelelőbb kifejezés, de a lényeget átadja. Jobb, ha a lehető legtöbb személlyel jó kapcsolatot ápolunk, mert nem tudhatjuk, hogy mikor kinek a segítségére fogunk szorulni.
Sokféle magyarázat megfordult a fejemben a megjelenése által keltett kérdésre, viszont az a lehetőség, ami végül az igazságnak bizonyult távol állt minden gondolatomtól. Először nem mondtam semmit, azután szólaltam meg, hogy megemésztettem a hallottakat. - Tehát először egy hamis hirdetéssel átvertek csomó embert, akiknek aztán az életét kockáztatva elsüllyesztitek a hajót, amin utaznak, majd kényelmesen figyelitek, ahogy ők megpróbálnak életben maradni - Foglaltam össze, a hangom teljesen kifejezéstelen volt, ahogyan az arcom sem árulkodott arról, hogy vajon most mit érezhetek. - Elég kreatív azt meg kell hagyni - Pár ember számára talán kicsit morbid is. Én nem tudom, hogy mit is érzek pontosan ezzel kapcsolatban. Valamilyen szinten dühös vagyok, amiért átvertek, viszont kíváncsi is vagyok, hogy mi fog kisülni ebből az egészből. - De mi van akkor, hogyha egy játékos megsebesít egy műsorvezetőt? - Itt nem pont kettőnkre gondoltam, mert nem volt okom bántani a lányt, viszont lehet, hogy vannak olyanok, akik rosszabbul viselik a helyzetet és kétségbeesésükben megtámadják a műsorvezetőket abban reménykedve, hogy így hamarabb hazajuthatnak. Szándékosan nem nyugtattam meg a lányt, hogy eszem ágában sincsen bántani. Had rágódjon rajta, hogy vajon veszélyt jelentek-e rá vagy sem.
Elkaptam a vizes üveget. - Köszi - lecsavartam a kupakját és ittam pár kortyot. Mivel nem tudom, hogy mikor jutok legközelebb tiszta vízhez, ezért még jól jöhet későbbre. - Seth Ayers - mutatkoztam én is be, miközben kezet fogtam vele. - Én egy medence partján, koktéllal a kezemben azért jobban örültem volna a találkozásnak - Egy féloldalas mosoly jelent meg az arcomon. De az ember nem válogathat. Így is szerencsés vagyok, hogy találkoztam Morganával, hiszen elég sok infót megtudtam tőle és még vizet is adott. - Amúgy ha ez tényleg a túlélésről szól és mindenki egyenlő esélyekkel indul, akkor lehet nem kellene segítened a játékosoknak, csupán a két szép szemük miatt. Még a végén elővesznek, hogy kivételezel vagy esetleg nem vagy pártatlan - A hangomba csempésztem egy leheletnyi aggodalmat is, csak hogy hatásosabb legyen az alakításom. Tökéletesen hoztam a hálás, de mégis azért aggódó túlélőt, hogy nehogy azért járjon rosszul a másik, mert segített neki. |
Szerencsére hamar megvált attól a kőtől, ami az imént az életemet fenyegette, de nem is ez lett volna a legnagyobb bajom. Úgy végigmért, hogy csak pislogni tudtam rá. Nem szívbajos, az biztos. Még csak az kéne, hogy valami perverz állat legyen. Na, azt már nem! Megpróbáltam nem foglalkozni azzal, ahogy rám nézett, ennyi az egész.
- Önvédelem egy védtelen nő ellen? Gratulálok! – sóhajtottam fel, majd megrántottam a vállamat. Azt tudtam, hogy figyelnek, és ki tudja, hogy hányan nézik a mostani adást, amiben mi is benne vagyunk. Csodás!
- Szóval… - köszörültem meg a vállamat. Lehet, hogy el kellene mondanom, hogy miért is vagyok itt. Szerintem leszűrte, hogy ahhoz túl tiszták és rendezettek a ruháim, hogy túlélő legyek. Lehet itt volna az ideje annak, hogy elmondjam ennek az illetőnek, hogy voltaképp ez a valóságshow, amire jelentkezett és nem pedig az, ahová a hajó tartott. Szívás!
- Ezt itt – emeltem fel a táskámat – nem a víz mosta a partra. Természetesen a napokban volt szerencsém két túlélővel is találkozni. Én egy műsorvezető vagyok, nem pedig túlélő. Sajnálom, hogy elszomorítottalak ezzel a ténnyel, de ez itt a valóságshow – mosolyodtam el, majd karba fontam a karomat előtte. Jobb lesz vele vigyázni szerintem.
- Ez a tiéd lehet – vettem elő táskámból a félig üres üveget, majd felé dobtam, amit valószínűleg ügyesen el is kapott. Én és a nagy szívem már megint…
- Morgana Drowers vagyok. Örvendek a találkozásnak, de tényleg – mutatkoztam be neki, majd egy könnyed mozdulattal felé nyújtottam a kezemet, hátha elfogadja. Majd most kiderül, hogy mit lép. Vajon bepipul és megtámad vagy nyugodt marad, és nem tesz semmit se? |
Mikor felém fordult előlről is végigmértem. Az meg sem fordult a fejemben, hogy indiszkrét lehetek és ez zavarhatja a lányt. Nagyon csinos volt, viszont nem igazán úgy nézett ki, mint aki már napok óta küzd a túlélésért egy lakatlan szigeten. A ruhája nem volt elég megviselt ahhoz, hogy már több napja azt hordja, semmi nagyobb szakadás vagy sár esetleg vérfolt. Egyszóval túl ápolt volt ahhoz, hogy már napok óta az erdőben vagy a tengerparton kószáljon. Ez szemet szúrt, viszont egyelőre nem tettem szóvá. A kezemben lévő kőre pillantottam, aztán a lányra emeltem a tekintetemet. - Csak önvédelem - kissé nemtörődően megrántottam a vállam - Nem tudtam, hogy ki lehet az, azt meg főleg nem, hogy milyen szándékkal érkezett. Kockáztatni meg nem szeretek - Eldobtam a követ, mert nem nyújthattam túl bizalomgerjesztő látványt vele a kezemben. Ráijeszteni meg nem akartam, mondjuk lehet ezzel kicsit elkéstem.
- A víz mosta partra? - böktem a táskájára. Persze az is lehet, hogy olyan szerencsés volt, hogy a batyujával együtt tudott kiúszni, mikor elsüllyedt a hajó. Mondjuk szerintem az emberek többsége, mikor az életét menti, nem vállalna extra terhet, csak ha tényleg létfontosságú dologról van szó. Emellett ott van még a másik lehetőség, hogy a tenger lökte partra ő pedig csak megtalálta. Én is keresgéltem a vízben a hajóval elsüllyedt dolgokat, viszont semmi olyanra sem akadtam, ami a hasznomra lehetett volna. Pech. - Találkoztál más túlélőkkel? - Azért annyira nem volt vészes a süllyedés, tehát nem kapott komoly léket a hajó, a víz pedig nem öntött el percek alatt mindent, a part is közel volt... aki nem teljesen életképtelen, annak nagyon jó esélyei voltak a megmenekülésre. Az nem lehet, hogy csak ketten éltük túl a balesetet. - Nincs véletlenül egy kis vized? - Tegnap este esett az eső, a mentőmellényből készítettem egy edényszerűséget, viszont túl sok víz nem fért el benne. Na meg nem is telt meg olyan gyorsan. Igaz, hogy most elviselhető az időjárás, tehát nincs az a dög meleg, viszont így sem kockáztatnám a kiszáradást. Feltalálnám magam, ha arról van szó, de lehet a lánynál is van. Mi túlélők pedig segítsük egymást, nem igaz? |
[52-33] [32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
