|
Témaindító hozzászólás
|
2017.07.09. 22:03 - |
 |
[15-1]
Lehet csak beképzeltem, de esküdni mertem volna, hogy a tekintetében ott ül, egyfajta szánalom. Bár nem voltam biztos benne, hogy ezt az érzést látom, de valami olyasmi lehetett.
- Megértem. Nem sajnálod, hogy ilyen kevés időd van a saját hobbijaidra?- érdeklődtem, mert erre tényleg kíváncsi voltam. Szerintem nem lehetett könnyű annak, akinek a munkája miatt a szabadideje nagy részét is be kellett áldoznia.
Feltűnt, hogy miközben össze-vissza csicsergek, neki máshol járnak a gondolatai. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megkérdezem, mi a baja, de inkább elvetettem az ötletet.
Annyira jóban nem voltunk, hogy elkezdjek önkényes lelkisegélyt nyújtani, biztos ő is furán venné, ha egy idegen csaj, itt elkezdene valami dokit játszani.
-Persze, megértem. Én se tudtam még eldönteni, hogy hogyan álljak ehhez az egészhez hozzá.-válaszoltam megértően bólintva.
Nem telt el ahhoz elég idő, hogy feltaláljuk magunkat, annyi biztos. Egyelőre nem is akartam belegondolni, mi vár még ránk, miután elhagyjuk ezt a kis házat.
Amikor elkezdetta munkájárról beszélni, csak hümmögtem. Nem igen tudtam erre mit felelni, mert hát én sose voltam ilyen helyzetben, de persze részben én is meg tudtam érteni.
Miután körül írta a helyet, már tényleg cseppet se vágytam jobban körülnézni, csak vágtam egy fintort.
-Nagyszerű.-motyogtam az orrom alatt, majd megemelte az államat, amitől egyből rá kaptam a tekintetem.
-Az biztos, hogy kellemesebb látványt nyújtasz valószínüleg, mint ez a hely.-kuncogtam.
Már nem éreztem magam annyira feszültnek, szóval békésen végig mértem az arcvonásait, mivel a sötét miatt, eddig nem nagyon volt alkalmam az arcát tanulmányozni.
A szemei egészen megnyerőek voltak.
-Hát ez nem tudom megnyugtat, vagy inkább megijeszt.-nevettem el magam.
A jókedv csak addig tartott, amíg én is meg nem hallottam a zajt. Ösztönösen közelebb húzódtam hozzá, és a ház hátsórészének irányába kaptam a fejem.
-Ez egy remek kérdés..-válaszoltam megfeszülve. Amikor körülnéztem, még nem volt itt semmi. |
Elmosolyodtam azon, hogy legalább egyéniség vagyok. Na igen, mégegy ilyen kétszínű, bosszuálló, sunyi alakkal biztos nem fog találkozni. Kezdtem megsajnálni...
Megdörzsöltem a szemeimet, majd a lányra néztem, amikor megkérdzete, hogy olvasni is szoktam-e.
- Igen - bólintottam. - Vagyis még tinikoromban olvastam el az összeset. A munkám mellett mostanság nem nagyon jut időm rá.
Hirtelen elbizonytalanodtam. Biztos, hogy ez volt a legjobb megoldás? Most ahogyan az én életemet tönkretették, én is tegyem tönkre egy ártatlan lányét? De az anyám nem tehetett semmiről... Az a rohadék pedig kegyetlenül megölte. Időközben szinte biztos lettem abban, hogy az apám miatt volt az egész. Öt éves korom óta semmit nem hallottam felőle, nem tudom, hogy él-e még, de ha igen akkor lehet, hogy belekeveredett valami mocskos ügyletbe, aminek lehet köze van Anechka apjához... Ez volt az egyetlen értelmes magyarázat amivel elő tudtam rukkolni. De ha valaha is megtalálom azt a rohadék apámat, biztos, hogy a két kezemmel folytom meg.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem is nagyon figyeltem mit mondott a történelemmel kapcsolatban, ezért csak egyetértően bólogattam, ezután ránéztem, majd így szóltam:
- Ne haragudj, csak tudod... nem erre a helyzetre számítottam, hogy egy szigeten kötünk ki, így nem tudom még mihez kezdjek... Dehát majd kialakul - mosolyodtam el. Nem akartam többé szem előtt veszíteni.. talán rá tudom venni arra, hogy maradjunk együtt és próbáljunk, nos, így túlélni.
Ezután felkaptam a fejem, amikor a szüleiről kezdett mesélni. Nem mondott túl sokat, csak annyit, hogy remek szülők... Nos, az anyja szerintem úgyszintén nem tud az apja mocskos ügyeiről, így azt megértem. Na de, hogy valaki ennyi éven keresztül hazudjon? Nagyon jónak kell lennie benne.
- Persze, mint minden másnak, ennek az állásnak is megvan a sötét oldala. Nem mondom, hogy a lehető legjobb, de a kellemetlenségekért kiengesztel az az érzés, ha leültetek egy bűnözöt - mondtam neki.
Tudtam, hogy furcsállta azt, hogy csak úgy ni jelentkeztem a valóságshowba, de na, tényleg nem tudtam mit mondani neki. Majd kimagyarázom, ha szükséges.
A tűz már elég szépen bevilágította a helységet, és bevallom, nem volt valami bizalomgerjesztő. Ez olyan, min azon helyek egyike, melyeken a horrolfilmeket forgatják. Bár nem hiszek a szellemekben, meg semmi ilyen faszságban, de ki tudja?
- Hát, akkor inkább ne is nézz kötül - mondtam neki. Hát itt egyedül egy fiatal lánynak... instant szívinfarktus bármilyen zajra.
Óvatosan az álla alá nyúltam és inkább magam felé fordítottam a fejét. Remélem nem veszi tolakodásnak.
- De komolyan. Ha a tüzet vagy engem nézel, akkor nem olyan vészes.
Elmosolyodtam arra, amikor azt mondta, hogy örül annak, hogy összeakadtunk.
- Én is örülök, Anechka. Elvégre elég ijesztő itt. Talán még én is félnék egyedül - mondtam, majd pár másodpercig csak a szemeibe néztem, ám ebből az idilli helyzetből egy hangos zaj zökkentett ki, amely a ház hátsó feléből jöhetett.
Hirtelen reflexszerűen a fegyverem után nyúltam, ám az most nem volt a helyen.
- Francba - sziszegtem. - Mi az Isten?
Én vigyáznék a helyetekben! A bokortól nem messze veszély leselkedik rátok, és nem kell mondanom, de igencsak harapós a drágaszág! |
Kíváncsian vártam a válaszát és meg kell valljam nem okozott csalódást. Sejtettem, hogy nem az a fajta, aki a mostani szennyekkel tömné a fejét, velem ellentétben.
Meg mosolyogtam a válaszát, majd legyintettem egyet.
-Ugyan már, nincs azzal semmi baj, ha valaki a régi filmeket szereti. Legalább egyéniség vagy.-mosolyogtam rá kedvesen.
-Mellesleg a Poirot-ot én is ismerem kicsit, mert anyum odáig volt érte még régebben. A könyvet is olvastad?-kérdeztem kíváncsian.
Anyámból kiindulva, nincs olyan fan, aki ne olvasta volna el a könyvet, pláne, hogy Agatha Christie nem akármilyen műveket írt. Mondjuk személy szerint nekem csak a Tíz kicsi négerhez van bármi fajta közöm.
-Na igaz.-mosolyodtal el.-De a kultúra mind a kettőnél érdekes. Utálom a törit, de ennek a két népnek a története megragadott.-említettem, mint egy melleslegesen. Nem pont most akartam belefolyni valami történelmi diskurzusba. Van annál sokkal fontosabb és sürgetőbb dolgunk is, a többi máskor is rá ér.
Már ami a jelentéktelen részeket érinti.
A családos témát ugyan nem akartam senki részéről se feszegetni, de a kérdésére egyből ellágyultam.
-Igen, nagyon is. Remek szülők, hatalmas szívvel. Főleg anya, ő még egy elárvult medvebocsot is képes lenne haza hozni, ha úgy adódna.-nevettem fel.
Egyszer majdnem bekövetkezett egy ilyesmi, bár akkor én még meg se születtem, csak úgy mesélték nekem az esetet.
Érdeklődve hallgtam végig, ahogy a munkáját ecseteli. Valamilyen szinten egyetértettem vele.
-Jogos, amit mondasz, de szerintem én nem lennék képes ezt hidegvérrel végig csinálni. Főleg, hogy biztos vannak olyanok is, akik mit sem tudnak az egészről, aztán egyszer csak az egyik barátjukat, családtagjukat ültetik le. Szörnyű lehet az ilyesmit megélni.-sóhajtottam fel.
Valószínüleg nem hozom szóba, ha nem lenne személyes tapasztalatom.
Egyszer apám egyik legjobb barátja is börtönbe került. Senki se tudta meg, hogy pontosan mit követett el, addig amíg nem voltak hajlandóak a rendőrök beavatni másokat is.
Én teljesen véletlenül voltam fültanúja, mikor apa telefonon elmesélte a sztorit egy másik ismerősünknek.
A műsor témáján felvontam a szemöldököm. Furcsán vette ki magát, hogy egy ilyen komolyan elkötelezett zsaru, csak úgy jelentkezik, mert miért ne, de végül rá hagytam, hisz alig ismerem.
-Na igen, azt látod én se bánnám, ha nem akadnánk rá még egyre.-fintorodtam el már a gondolattól is.
Szerencsére ügyesebbvolt mint én, így hamar talált köveket.
Vissza mentem a kupachoz és figyeltem, ahogy megpróbál egy kis szikrát csiholni, hogy lángra kapjon apró kis rakásunk.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre sikerült, nem sokkal később pedig életre is kelt az apró lángocska.
-Remélem semmi ijesztőt nem fogok látni, ha most körülnézek, mert akkor kiakadok.-kuncogtam idegesen, de megszólalásommal ellentétbe, nem néztem körül. Kissé tartottam attól, hogy valami undorító állat,pont akkor teszi tiszteletét köreinkben.
Kikészült idegrendszeremnek más se hiányzott, mint egy újabb sokk.
-Őszintén örülök, hogy össze akadtunk.-mondtam a lángot bámulva.-Egyedül biztos egy sarokban rettegnék és várnám, hogy végelegyen a viharnak.-motyogtam zavartan.
Mindig azt hittem talpraesett lány vagyok, de az a sziget már most kikezdett, szóval kellően kezdtem megkérdőjelezni magamat. |
Szóval vígjáték és akció. Remek, kb ahogyan gondoltam. Ez tudat alatt teljesen normális személyre utal. Azoknak például akik túlságosan kedvelik a horrorfilmeket, biztosan van valamilyen szadista-mazochista hajlamuk. Ugyanis melyik normális ember imádná úgy a rettegčst? Akik pedig a romantikus filmekért vannak oda... nos igen, túlságosan szeretetre vágynak és bárki előtt megnyílnának aki egy icipici törődést is mutatna feléjük. Ez sem a legjobb. De a vígjáték meg az akciófilmek rendben vannak.
- Nos, én? - kaptam fel a fejem. - Hát szeretem a nyomozós filmeket. De az újabbak nagy rčsze elég gagyi, szóval most lehet maradinak fogsz gondolni, de például Agatha Christie Poirot-ját imádom. Meg a régebbi filmek nagy részét.- mondtam, bár a munkám mellett nem nagyon jutott időm filmeket nézni, de ha mégis, akkor ezek voltak azok.
-Igazad van - nevettem fel a római-görög kijelentésén. - De az már a múlt - motyogtam halkan.
Észrevettem rajta, hogy már nem fél, és jobb kedvre is derült, aminek örültem. Jól haladunk, nagyon jól...
Mikor azt mondta, hogy sajnálja anyukámat, el is hittem neki. Az apja bűneiért nem ő a felelős. Ezek után, hogy még tetőzzük a helyzetet, azt is mondta, hogy nem bírná ki a szülei elvesztését és, hogy imádja őket.
- Akkor gondolom jól kijössz velük... - mondtam félig meddig kérdő hangsúllyal.
Olyan nehezen tudtam elhinni, hogy szegény lány semmit nem tud az apja mocskos ügyeiből. Bár mondom ezt én, akinek sikerült mindenki elől eltitkolnia az összes mocskos ügyét... elvégre ha megvannak az eszközeid hozzá, akkor nem olyan nehéz.
Amikor a rendőri állásról mondta el a véleményét, így feleltem:
- Nem nyomasztó. De tény, hogy erre születni kell. És jó érzés például hosszabb idő után elkapni egy rohadékot... szerintem mindenkinek bűnhődnie kéne a saját bűneiért. Szörnyű dolog az, ha valaki büntetés nélkül megússza. Ezért vagyunk mi, rendőrök, hogy ezt megakadályozzuk. Bár nem mindig sikerül... - ecseteltem neki, kissé elkalandozva, és még mielőtt többet mondtam volna, inkŕbb elhallgattam. Bár ezután jött még csak a java.
- Ja, hogy a műsor... - kezdtem neki. Hát erre nem számítottam, ezért mondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott:
-Spontán ötlet volt. Jó mókának tűnt a luxushajókázás, ki a franc gondolta, hogy ez lesz belőle? - csóváltam a fejem, majd arra a kijelentésére, hogy ki talál előbb pókot, felnevettem és tovább kerestem azt a követ, amivel meg lehetne gyújtani a tüzet.
- Remélhetőleg egyikőnk sem. Én se szívleldm őket, és nem szeretnčm ha valami csúnya csípés éktelenkedne rajtam.
- Ezek talán megteszik -mondtam, majd felszedtem két darab követ a földről, és a kis fakupac fölé guggolva némi kínlódás után megjelent a szikra. Aztánhalványan, de égni kezdett valami.
- Így jó lesz, hamarosan lángra kéne kapjon - mondtam és vártam amint a csöppnyi láng fénnyel tölto be a helységet. |
A kérdésén elgondolkodtam, igazából mindent megnéztem, ami csak tetszett.
-Hmm... a vígjáték és talán az akció a két fő kedvencem.-gondolkodtam el.-De például sorozatból a Trónok harca visz mindent.-vontam vállat szórakozottan.
-Na és te? Milyen filmeket szoktál nézni?-kérdeztem, csak hogy én is megtudjak róla valamit.
Amikor próbált kicsit vígasztalni, jól esett, bár nekem nem volt olyan hú de nagy cucc a tévedésem. MIndenki hordhat össze baromságokat, nem? Nekem ez pl már szinte hobbi.
-Ez igaz, de ne csináld már! Ez lényegében olyn, mintha a rómaiakat görögözném le. Már pedig azok ketten nem bírták egymást kicsit se.-tiltakoztam, tulajdonképpen helyette állva ki a népéért úgymond.
-Igen, ezt simán eltudom képzelni, mázlista vagy.-vigyorogtam rá.
Most már egész könnyen el tudtam magam engedni, a társasága feledtedte velem azt a szörnyű helyzetet, amibe belecsöppentünk.
Félszemmel figyeltem és láttam rajta, hogy ledermed a kérdésemtől. Talán túl hirtelen akartam személyeskedni?
Végül válaszolt, így megnyugodva hallgattam végig, amit mesél magáról.
Halkan felszisszentem, mikor körvonalazódott bennem, hogy milyen előélete volt.
-Jesszus... sajnálom, komolyan. Főleg anyukádat.-mondtam szomorúan elhúzva a számat.
-Nem tudom mi lenne velem, ha elveszteném a szüleimet. Imádom őket, akár csaka bátyáimat.-mondtam elmerengve.
Bele gondolni is rossz volt, hogy egyszercsak magamra maradjak.
-Nem is tudom... tény hogy hasznos munkát végeznek a rendőrök, de engem nem tudna feltétlenül jó érzéssel eltölteni ez a munkakör, mert hát eléggé nyomasztóan hangzik.-magyaráztam, csak hogy megértse miért gondolom így.
Nem akartam tovább feszegetnia család témát, mert minden szempontból rosszul jött volna ki, szóval inkább elkezdtem valami máson agyalni. Nem lenne kellemes, ha itt behalna a beszélgetés.
-És öhm...miért jelentkeztél a műsorba?-dobtam be hirtelen azt, ami eszembejutott, megint csak.
Mivel komolyan kezdett sötétedni, tényleg nem ártott volna lassan tüzet rakni, így én is körbenéztem, de hát valljuk be... egyre kevesebbet lehetett látni a terepből.
-Ez így jó menet lesz megint csak.-nevettem rá nézve.-Lássuk ezúttal kitalál előbb pókot.-viccelődtem, bár reméltem, hogy nem akadunkrá mégegyre. |
Láttam a lányon, hogy még egy kis idő kérdése és teljesen a bizalmába enged, aminek örültem, és igyekeztem úgy cselekedni, hogy még véletlenül se csesszek el semmit.
- Szóval szereted a filmeket? - vontan fel a szemöldököm és feltettem neki egy nagyon alapkérdést: - Melyik a kedvenc műfajod?
A válaszából ugyanis tudatalatt sok mindent elárul magáról. Az emberről tényleg sokat mond el az, hogy milyen filmeket szeret, akár hiszitek, akár nem.
Szegényke kicsit elszégyellte magát, amikor rájött, hogy olasznak nézett, de szerintem egyáltalán nem volt gáz.
- Ezzel vannak még így páran. Közel van egymáshoz a két ország, mindkettő félsziget, az éghajlatuk is hasonló stb. - kezdtem el sorolni majd el is hallgattam. Azért nem szeretnék most földrajzról csevegni vele. Talán majd máskor. Esetleg.
Olyan nehezen tudtam felfognj, hogy ilyen jól megy az, hogy kedves legyek vele, elvégre ez messze nem az erősségem. Szerintem pár percnél tovább anyám halála óta soha egyetlen nővel semvoltam ilyen kedves. Ha meg mégis, az hamar rájött arra, hogy meg akarom dugni, aztán vagy benne volt, vagy nem. Igen, eléggé elcseszett egy alak vagyok, az nem vitás.
- Ja, Florida egész jó hely - helyeseltem. Aki ellátogat oda, többnyire csak jókat mondd utána - mosolyogtam.
Még az is lehet, hogy kedvet kap ahhoz, hogy ő is eljöjjön oda. Ki tudja?
Amikor arra kért, hogy meséljek magamról bevallom, egy kicsit megfagyott bennem a vér. Huh, na most mit mondjak? Talán csak az alap dolgokat.
- Nos... nem biztos, hogy akarod tudni, nem volt valami vidám életem. Apám elhagyott kiskoromban, anyám meg meghalt amikor tizenhat lettem. Ezután persze jött az intézet. Borzalmas volt. De utána rendőrakadémiára mentem, és most is rendőrként dolgozom. Szeretem és nagyon sok hasznos dolgot tanultam. Jó érzés bűnözőket lekapcsolni - mosolyodtam halványan, hogy azért a szomorú sorsom miatt mégse legyen már szar a hangulat.
-Ez a múlt, most pedig csak a jelen számít - mondtam.
Talán jó is, hogy beavattan egy kicsit a magánéletembe. Ha megsajnál, akkor nagyobb eséllyel bízik majd bennem.
Miután lesepertem róla a pókot, megkönnyebbülve hallottam tőle, hogy nem csípte meg a pók.
- Oh, az remek - böktem ki, majd lassan elengedtem a kezét. - Akkor talán neki is kezdhetünk a tűznek, még kéne két nagyobbacska kő, amikkel meggyújtsuk. - néztem körül, bár egyre inkább sötétedett és egyre kevesebbet láttam. A lányra néztem. Mintha kék szemei beragyogták volna az egész istenverte elhagyatott sötét házat. |
Mikor hozzám ért, érdeklődve néztem rá. Magamból kiindulva én általában nem szoktam letapizni embereket, akiket csak akkor ismertem meg, de tény és való, hogy kicsit oldódott bennem a feszültség és az elmém is kezdett kilábalni a hisztérikus tempójából, amit már egy ideje diktált.
Ki gondolta voltna, hogy ilyen pocsékul bírom astressz helyzeteket?
-Így belegondolva tényleg kissé túlzás.-ismertem el elmosolyodva saját hülyeségemen.-Le kellne állnom a sok filmnézéssel...-mondtam elgondolkodva, majd belegondolva a helyzetembe rá jöttem, hogy ez egy darabig nyilvánvalóan nem lesz gond, hisz ameddig itt vagyunk, garantáltan nem lesz alkalmam filmet nézni.
-Ez igaz.-mosolyodtam el újra. Kezdtem tényleg lehiggadni végre, talán csak arra volt szükségem, hogy legyen itt mellettem valaki és ne legyek egyedül.
Pláne ebben a sötét házban. Jesszus, de utálom én az ilyen helyeket...
Amikor elnevette magát a tippem hallatán, már sejtettem, hogy mellé lőttem.
-Jesszus, ez olyan kínos. Ne haragudj, de az olaszok és a görögök között egyszerűen nem tudok különbséget tenni.-vallottam be ártatlan vállvonással.
Nos, nem hiába nem voltam a töritanárom kiskedvence.
-Florida? Az jó hely, már azok alapján, amiket hallottam róla.-sóhajtottam fel ábrándozva. Ugyan konkrét céljaim sose voltak az életben, de ki ne akarna egyszer világot látni?
Személy szerint én is sok helyen eltudtam volna képzelni magam, de hát valahogy sose voltam elég ahhoz, hogy lépjek is ennek érdekében.
Leszámítva ezt a műsor dolgot. Jól rá is fáztam vele.
-Na ez így már jobban hangzik. Akkor esetleg mesélhetnél magadról. Eléggé titokzatos alaknak tűnsz, még a származásodat se tudtam eltalálni, bár ez inkább az én bénaságomnak köszönhető.-kuncogtam.
Ezek után a keresgélésre kezdtünk koncentrálni, majd jött a pókos incidens.
Eléggé lesápadhattam, mert éreztem magamon, hogy kissé szédelgek.
Örömmel vettem tudomásul, hogy megfogja a kezem, igaz nem támogató szándékkal tette most, de legalább sikerült vele ismét lenyugtatnia.
-Nem... csak megijedtem. Kiborulok minden olyan rovartól, ami két centinél nagyobb, bezzeg egy kicseszett medvével simán farkasszemet nézek...-motyogtam el a végét zsörtölődve. |
Szegény lány már kész összeesküvés-elméleteket kezdett legyártani itt nekem, mire elnevettem magam, és így szóltam:
- Nem hiszem, hogy erről lenne szó - majd közelebb léptem és egyik kezemmel megérintettem a karját. Tudtam, hogy az érintés a legtöbbször nyugtatóbb hatással van az emberre, mint a szavak - Nincs akkora baj. Ki fogunk jutni innen - mosolyogtam a szemeit fürkészve. Bevallom, gyönyörű kék szemei voltak.
Muszáj volt elérnem, hogy bízzon bennem, és nem akartam veszélyes alaknak tűnni. Tudok én kedves is lenni, ha arra van szükség, márpedig most nagyon arra van.
- Nyugi, biztos voltam benne, hogy nem kezdtél el rögtön fát keresgélni, és ez normális, ilyenkor elvégre a legerősebb az az ösztön, hogy mindenekelőtt a saját bőrünket mentsük - jelentettem ki. Bizonyám, a rendőrségen pszichológiát is tanultam,meg emberesimerést, fel tudom ismerni rögtön azt is, ha valaki hazudik. Ez mind hasznos ebben az állásban, na meg a másikban is, amelyről nem szoktam beszélni... pedig az hozza a több pénzt.
Helyeselt arra, hogy orosz, bár a nevéből szerintem ezt bárki kikövetkeztette volna, így nem mondtam semmi gyanúsat. Halkan felnevettem, mikor megkérdezte, hogy olasz vagyok-e.
- Hát, annyira nem jársz messze tőle, de valójában görög vagyok. Viszont Floridába költöztünk kiskoromban, tehát itt nevelkedtem... - mondtam, majd úgy gondoltam ennyi éppen elég is. Nem szeretek a múltamról beszélni. Elég siralmas az egész.
A nevem hallatára felkaptam a fejem és elnevettem magam arra, hogy egyedül is felismeri a fadarabokat.
- Hát persze, ebben egy percig sem kételkedem. Csak próbáltam fenntartani a beszélgetést - vallottam be, majd néztem, amint ő is keresgélni kezd, én meg lelöktem a talált dolgokat a szoba közepére.
- Igen, azok us jók lesznek - jegyeztem meg, mikor tákérdezett a székmaradványokra.
Ezután elhelyeztem a fadarabokat, majd dolgomból Anechka sikoltása zökkentett ki. Én is összerezzentem, majd gyorsan hozzá siettem és megpillantottam a hatalmas pókot a kezén. Lesepertem, majd agyontapostam és kezeim közé vettem puha kézfejét és vizsgálgatni kezdtem.
- Megcsípett? - kérdeztem, majd végigsimítottam a karján. - Ha igen akkor gyorsan ki kell szívni a mérget, még mielőtt megbizonyosodnánk arról, hogy mérgezô-e egyáltalán. |
A "merénylet" lehetősége szöget ütött a fejemben, nehezen tudtam csak másra terelni a figyelmem, miután ez a lehetőség is felvetődött.
-Értem... van benne valami, amit mondasz, azt meg kell hagyni, de leginkább az egész miértje érdekel engem is. Lehet, hogy volt valaki a hajón, aki rossz arcú alakoknak sikeresen kivívta az ellenszenvét?-tettem fel a kérdét. Hirtelen ez az eshetőség ugrott csak be.
-Persze hogy szeretném!-vágtam rá határozottan, ezúttal magabiztosabban nézve bele a barna szempárba.
Ez a folytonos gesztus a tekintetével, azt sugallta, hogy komolyabb szakmában jártas, mint én. Majd biztosan rá kérdezek, de egyelőre nem akartam tolakodónak tűnni.
-Na igen,nem is nagyon figyeltem, mikor bejöttem. Most már bánom.-csóváltam meg a fejemet rosszalóan. Pocsék kempingező lennék, annyi szent. Mondjuk ez most kicsit komolyabb helyzet, mint egy egyszerű kis kemping.
-Igen, orosz.-bólintottam elmosolyodva.-Te pedig gondolom, olasz származású lehetsz.-tettem hozzá, mivel pincérnőként már volt tapasztalatom abban, hogy feliserjem az emberek származását akcentus és név alapján.
Amikor felmutatott pár fadarabot, nem bírtam megállni, lesütöttem a szememet és halkan kuncogni kezdtem.
-Semon, ugye?-tettem fel a kérdést szórakozottan.-Lehet úgy nézek ki, de közel se vagyok ám olyan elveszett kislány.-nevettem el magam.- Felismerek magamtól is száraz fadarabokat.-mosolyogtam rá.
Nem akartam kinevetni, de ez az abszurd helyzet, kiváltotta belőlem. Mondjuk aranyos gesztus volt, na meg csak segíteni akart.
Mindenesetre neki álltam én is keresgélni. A házban volt pár ezer éves bútor féle. bár a legtöbb már korhadt volt.
- Nem is tudom, esetleg ezek a székmaradványok?-kérdeztem óvatosan kitapogatva, amit magamelőtt a földön heverve találtam.
Nos ez volt az a pillanat, mikor tovaszállt a magabiztos látszat, ugyanis akkora pók mászott fel a karomon, mint egy ház. Természetesen azonnal felsikítottam és leráztam magamról.
Na igen, ismét sikerült jól bemutatkoznom. Mióta vagyok én egy ekkora szerencsétlenség? Ideje lesz össze kapnom magam, mielőtt elkönyvvel, valami idióta kislánynak. |
Láttam rajta, hogy zavarban van, talán egy kissé meg is rémült tőlem, pedig szerintem így most jóval kevesebb veszély leselkedik rá, mintha egyedül lenne. Bár ha úgy vesszük, én vagyok itt a legfőbb veszély. De nem áll szándékomban bántani, szóval mindent megteszek majd azért, hogy még véletlenül se essen bántódása ezen a rohadt szigeten. Annyi minden történhet. Annál sokkal összetettebb a tervem, minthogy megkínozzam, megöljem és elküldjem valamelyik testrészét csomagban az apjának. Te jó ég, ennyire még én sem vagyok beteg elméjű. A lány csak egy kellék ahhoz, hogy minél inkább a kegyei közé ferkőzzek és még többet megtudjak a családjáról. Milyen az apja valójában, mik a gyengepontjai... aztán ha kikerülök innen, jöhet is az igazi bosszúhadjárat a rohadék ellen.
- Nem hinném, hogy baleset volt - csóváltam a fejem. - Ezt megrendezték, csak azt nem tudom, hogy ki és miért. De remélem hamarosan kiderül. Gondolom te is szeretnéd megtudni mi folyik itt - fúrtam tekintetem az övébe.
Szegény még mindig rémült volt, bár láttam, hogy minden erejével azon van, hogy ez ne látszódjon rajta.
- Hacsak itt a házban nem találunk fát, akkor nem tudunk tüzet rakni, az összes elázott, ami kint van - jegyeztem meg. - De ha keresgélünk, lehet sikerrel járunk, jó lenne megszárítkozni - értettem vele egyet.
Amint kezet fogtunk, az övét gyengéden megszorítottam és így feleltem:
- Érdekes neved van, talán orosz? - érdeklődtem. Hát persze, hogy az. Mellesleg jól tudtam már a nevét.
Ezután arrébb mentem pár lépést, és bár elég sötét volt a vihar miatt, próbáltam összeszedni minden fadarabot, meg egyebet, amit meg lehetne gyújtani. Utáltam ilyen csurom vizes lenni, korántsem tartozott a világ legkellemesebb dolgai közé.
- Nézd - mutattam meg neki pár fadarabot, amiket találtam - Ha ilyeneket találsz még, akkor meg tudjuk rakni a tüzet. |
A mosolyától kissé felengedtem, mert sokkal bizalomgerjesztőbbnek tűnt, mint maga a kisugárzása. Na meg lehet, hogy csak beképzelem, eléggé megviseltek a történtek, hiába vagyok erős idegzetű, azért vannak dolgok, amik engem is képesek kikezdeni.
Egyetértően bólintottam mondandójára, majd megemeltem picit a szemöldököm.
-Kideríteni?- néztem rá kissé értetlenül. - Ez csak szerencsétlen baleset volt...-mondtam, bár a mondatom végére elbizonytalanodtam.
Egy luxushajó hirtelen elkezd süllyedni? Ez tényleg eléggé neccesen hangzott, pláne, hogy már rég nem Titanic korszakában élünk.
Valószínüleg rendesen elkalandozok, ha nem lép hozzám közelebb, mire tekintetem az arcára villant. Nem akartam úgy kinézni, mint egy riadt és veszett nyuszi, mert hát egyelőre egymásra vagyunk utalva, márpedig érdees időszak elé néznénk, ha már úgy indulna a kapcsolatunk, hogy én úgy meredek rá, mint egy oroszországi vad medvére.
-Na igen, bár itt nincs valami sok minden, szóval addig max tüzet tudunk rakni és megszáritkozni.-néztem körbe.
Legnagyobb sajnálatomra az elhagyatott házból, továbbra se lett egy szépen berendezett luxus villa, de hát a remény hal meg utoljára, nem igaz?
-Anechka Konolova- mutatkoztam be én is, kezetrázva vele. Középső nevemet direkt hagytam ki, mivel így is eléggé hosszú névvel rendelkeztem, gondoltam jobb nem fokozni.
Éreztem magamon kutakodó pillantását, amitől kissé zavarba jöttem, mert hát mégis csak úgy néztem ki, mint egy hajótörött... kac kac. Szar vicc pipa.
Mindenesetre vettem magamnak a bátorságot, és én is felmértem kivel is van dolgom.
Jóképű férfi volt, zavarbaejtően átható tekintettel. Olyan érzésem volt tőle, mintha az embernek nem lehetnének előtte titkai.
Nem volt sose gondom a veszélyes kisugárzású alakokkal, apám barátainak egy része, mind ilyen benyomással voltak rám, bár a marcona külsejű megtermedt férfiak mind kedvesek voltak hozzám. |
Egy kis ideig még álltam ott, nagyrészt leráztam magamról a vizet, és próbáltam a pólómból is kicsavarni azt. Nyugodtnak és kedvesnek kell lennem, ha egy pillanatra is kételkedik abban, hogy nincsenek rossz szándékaim, akkor buktam az egészet.
Hamarosan meghallottam a lány hangját, mire halvány mosoly kúszott ajkamra.
- Szia - köszöntem én is mosolyogva. Isten ments, hogy megrémüljön tőlem, azt semmiképp sem akarom. Bár a kinézetem nem hinném, hogy rémisztő lenne.
- Igen, jó látni, hogy nem csak én éltem túl. Azt hiszem nagyon szétszéledhettünk a többiektől. Fogalmam sincs mi ez az egčsz, de ki fogom deríteni. - mondtam, majd közelebb léptem hozzá miután beinvitált.
- Igen, ennek csúnya hangja van, jobb ha megvárjuk itt amíg eláll.
Ezek után kezet nyújtottam neki, s bemutatkoztam:
- Semon-Lex Stavros.
Amint szemügyre vettem a lányt, feltűnt, hogy milyen szép és csinos. Az ő nevét már tudtam, meg nagyjából minden mást is, hiszen figyelem egy ideje, de erről neki fogalma sincs, mint ahogyan arról sem, hogy az apja egy rohadék orosz maffia, és mindemellett gyilkos is. Gondolom ezzel az egész élete tönkre menne, a szép kis családi idillel együtt. Micsoda világban élünk, és milyen szörnyűek egyes emberi sorsok. Bár életem során sokat láttam már, olyat is, amit nem kellett volna, így már semmin nem lepődöm meg. |
Amikor belevágtam ebbe az egészbe, őszintén szólva nem pont ez vártam a helyzettől. Valószínüleg egyik jelentkező se, de részlet kérdés.
Nem vagyok egy pánikolós fajta, de amikor megtudtam, hogy annyi a hajónak, hát meghűlt bennem a vér, annyi szent!
Fogalmam sincs, hogy shogyan sikerült felkeverednem a fedélzetre, minden gyorsan történt, én pedig még teljesen a történtek hatása alatt voltam. Annyi egyértelmű volt, hogy a hajón nem maradhatok, hisz magával vinna a mélybe, így nem tehettem mást, mint hogy ugrok.
Sose voltam valami pazar úszó, ez az egyik olyan sport, amiben kivételesen nem jeleskedtem, de úgy egyáltalán.
Meg is lett az eredménye. Úszás közben több sósvizet nyeltem, mint egész életemben édest. Eléggé ramaty állapotba kerültem, már láttam előrre, ahogy a családom a hírekből értesül majd a halálomról.
Csodás...
A sziget felé vezető hosszú táv közepénél mondta be elmém az unalmast. A sötétség jótékonyan köszöntött rám, én pedig boldogan merültem el benne.
Csípős szélre riadtam, na meg liternyi vízre a tüdőmben, szinte egyből öklendezni kezdtem, kiadva magamból mindent, amit csak lehetett.
Ezekután, lassan, de biztosan feleszméltem, csak hogy a fulladás veszélyét felváltsa a fagyhalál. Erős szél csapdosta nedves ruháimat, így kénytelen voltam bemenekülni a dzsungelbe.
Éreztem, hogy viher készülődik, szóval nekiálltam biztos fedezéket keresni magamnak. Nem foglalkoztam azzal, hogy a többi túlélőt megkeressem, most csak az érdekelt, hogy fedél legyen a fejem fölött.
Szinte ledöntött lábamról a megkönnyebbülés, mikor észrevettem egy romos kis házat.
Utáltam az ilyen helyeket, de félre kellett tennem a félelmeimet és fenntartásaimat, ha túl akartam élni.
Lassan bevonszoltam magam, majd elkezdtem felfedezni az apró épületet.
Tipikus horros film feeling járta át az egészet, nem kis nyugtalanságomra.
Nem sokon múlott, hogy felsikítsak, mikor meghallottam egy emberi hangot. Nyugalmat erőltetve magamra óvatosan kilestem az ajtóban álló alakra.
Szavai megnyugvással töltöttek el, de valamiért még is tartottam tőle. Volt benne valami, ami aggodalomra adott okot.
Mivel itt örökké nem bújkálhattam, lassan előléptem és bénán intettem felé.
-Öhm.. Szia.- kezdtem bele magasröptű társalgásunkba.
-Jó látni egy emberi arcot is végre, úgy érzem magam, mint egy elcseszett Titanic 2 forgatáson.-mondtam, csak hogy oldjam az esetleges csendet.
-Gyere csak be, durva vihar lesz.-tettem még hozzá.
Szavaimat mintha csak igazolni akarta volna, abban a pillanatban villámlott, majd dörgött egyett az ég, amitől legnagyobb szégyenemre össze rezzentem. |
Amikor megtörtént a hajószerencsétlenség, úgy éreztem az egész tervem füstbe megy és szem elől veszítem a lányt, vagy esetleg vízbe fullad. Még csak az kéne! Nem akarom, hogy meghaljon, hiszen van számára egy-két dolog a tarsolyomban. Nem, nem fogom megölni, nem vagyok én gyilkos. Bár lehet azzal rendesen megbosszúlnám anyám halálát. Elvégre ő egyedüli lány a szülőknél, apuci szeme fénye. Abban mi lett volna az érdekes ha az egyik fiát rabolom el? Semmi, hiszen van neki négy.
Szóval a rendőrségen kapott képzésemnek köszönhetően hamar kiúsztam a partra, sérülések nélkül. Káromkodtam egy sort, hogy mégis mi a faszért kell ennek is pont most bekövetkeznie? Mikor olyan jól kigondoltam mindent, a hajón szem előtt tudtam volna tartani a lányt és hamar a kegyei közé férkőztem volna. Így meg abban reménykedtem, hogy túlélte az egészet és egy kicsi tervalakítással még ugyanúgy véghez vihetem az egészet.
Hamarosan, a szigetet körbejárva megpillantottam őt, minek következtében megnyugodtam. Valami elhagyatott ház tájékán húzta meg magát, ami nem volt túl bizalomgerjesztő, de megértettem, hiszen hatalmas vihar volt kint, ott meg legalább valami fedél lehetett a feje fölött. Gondolom ez volt az első menedék, amit észrevett. Látszólag nem voltak komolyabb sérülései, így a terv nagyjából ugyanaz maradt. Bár ki tudja mi a franc vár még ránk és meddig leszünk itt. Remélem még egy jó darabig biztosan...
Mikor bement a házba, lassan közelítettem én is, hogy ne vegyen észre. Nem szabad tolakodónak lennem, és a kedvesebbik arcomat is elő kell vennem.
A házhoz érve beléptem, majd megköszörültem a torkomat:
- Van itt valaki? - léptem még kettőt előre - Csak láttam, hogy bejöttél. Más túlélőt még nem láttam. Én is a hajóról vagyok - folytattam, majd reméltem, hogy előjön. |
|
[15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
