|
Témaindító hozzászólás
|
2017.07.09. 22:02 - |
 |
[5-1]
- Jobb ha minél hamarabb megbarátkozol a gondolattal, mert előfordulhat olyan helyzet, amiből csak akkor jöhetünk ki jól, ha együtt tudunk dolgozni - Szerencsére nekem ezzel semmi problémám sem volt, ha a céljaink egyeztek. Önző vagyok, ezért mások érdekeit sosem helyezném az enyémek elé, azonban ha ezek az érdekek megegyeznek, akkor a csapatmunka sem esik nehezemre. Az már megint más, hogy könnyűszerrel elárulom a cspattársaimat, ha ebből előnyt kovácsolhatok. Livával megegyeztek a céljaink, hiszen mind a ketten túl akartuk élni, arról nem beszélve, hogy csapatban sokkal több esélyünk van, ezért nem volt okom a lány ellen fordulni... egyelőre. Arra igaz nem vetemednék, hogy megöljem, de ha mondjuk mind a ketten szorult helyzetbe kerülnénk, akkor először magamat menteném és miután biztonságba kerültem segítenék a lánynak - ha ezzel nem veszélyeztetném az életemet.
Elfojtottam egy mosolyt, mikor mégis úgy döntött, hogy iszik a vízből. Ahhoz képest, hogy nem sokkal ezelőtt, még azt gondolta, hogy meg akarom mérgezni ez nagy előrelépés. - Szívesen. Nekem is jobb, ha a kiszáradástól nem kezdesz szédelegni. Ha cipelnem kellene téged, akkor jelentősen lassabban haladnánk - Más esetben, ha netán megsérülne vagy nagyon legyengülne, akkor nem vesződnék azzal, hogy a karjaimban viszem tovább. De ha a sorsára hagynám az nagyon rossz pont lenne a nézők szemében. Az emberek mindig jobban szimpatizálnak olyanokkal, akik a hős szerepében tetszelegnek. Ha ez kellene ahhoz, hogy támogatókat szerezzek, akkor könnyedén tudnék a szőke herceg fehér lovon című szereppel is azonosulni. - Ha ez megnyugtat... Ha mégis belehalnál, akkor a könnyeimmel küzdve temetnélek el a sziget egyik legszebb pontján - Még csak meg sem próbáltam ezt hitelesen előadni. Ezért ő is könnyedén levehette, hogy ez nem teljesen így lenne. Mivel azért nekem is van szívem, ezért egy kicsit sajnálnám, de nem részesíteném dísztemetésben. De Liva nem fog meghalni, legalábbis nem ma. Én megpróbálom életben tartani, hogy mi történik vele miután elváltak az útjaink, az már nem az én dolgom.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos - motyogtam az ágas mondatára. Igazából magamnak mondtam, de a lány is hallhatta, mert nem suttogtam. Pár lépéssel később annak a félreismerhetetlen hangját hallottam, mikor egy ág arcon csap valakit. - Hát ezt már sosem tudjuk meg - egy szórakozott vigyor jelent meg az arcomon. Tényleg nem direkt engedtem el azt az ágat, csak kicsúszott a kezemből, ő pedig szerencsétlenségére nem figyelt és már be is következett az incidens. Ráhagytam, hogy had döntse ő el, hogy tényleg neki szántam azt az ágat vagy csak egy baleset volt.
- És tényleg nem bírnád ki. Szerencséd, hogy rám sózott Morgana - a vigyor továbbra is az arcomon volt, miközben a lányra pillantottam. Huzamosabb ideig nem tudtam ránézni, mivel figyelnem kellett arra, hogy hova lépek és merre megyek. Nem akartam eltérni az iránytól, ilyen terepen pedig jó, ha a lába elé is figyel az ember. Lehet, akkor is Liva mellett kötöttem volna ki, ha nincs Morgana közreműködése, viszont az is lehet, hogy már nem lettem volna a parton, mikor Liva kimászott a vízből, így elkerültük volna egymást. - Szerintem az is elég lenne, ha magadra hagynálak - Ezt az eddig történtekre alapoztam. Természetesen az is lehetséges, hogy veszélyhelyzetben az élni akarás olyan szinten dolgozna Livában, hogy feltalálná magát egy kilátástalan helyzetben is. Vagy teljesen kétségbeesne és vagy az elemek vagy a vadállatok martalékává válna.
Nem volt nagyobb problémám a függőhíddal kapcsolatban, viszont mindig örülök, ha stabil talajt érzek a lábaim alatt. Megvártam, még Liva kifújja magát az előbbi trauma után, aztán tovább indultam. Az időjárás közben sokkal fülledtebbé vált, a sötét felhők esőt ígértek, azonban a hőmérséklet nem vált hűvösebbé. - Ha én vagyok Tarzan, akkor te vagy Jane? - féloldalasan elvigyorodtam. - A közelben láttam egy templomot. Messziről egy maja templom romjainak tűnt. Ott meghúzhatjuk magunkat - Abba az irányba indultam, amerre az épületet sejtettem. Pár száz méter után, azonban leszakadt az ég. Jól esett a hőségben a hűs eső, azonban az olyan nagy cseppekben és intenzíven esett, hogy alig láttam valamit. - Mindjárt ott vagyunk - mondtam a lánynak, mikor megláttam az épületet körvonalozódni. Felgyorsítottam a lépteimet, még el nem értem a templomot. Természetesen a bejáratot nem túl látható helyre tették. - Váljunk ketté. Az épület mögött találkozunk, egyikünk csak megtalálja a befelé vezető utat - mondtam, Liva válaszát meg sem vártam elindultam az egyik irányba.
SETH&LIVA TEMPOMNÁL FOLYT. |
Örültem, hogy nem hazudott. Nagyon tudtam étékelni, ha valaki tisztán játszik. Ezzel szemben kifejezetten kiborított, ha valaki a szemembe mondott hamis állításokat igazként feltüntetve. Egy simlis molyora húztam a szám. - Látod, valahogy én is így vagyok ezzel - jelentettem be szórakozott hangnemben. Lassan veszett ki belőlem a feszültség, amit aztuán éreztem, hogy szárazföldet ért a lábam. Kezdtem teljesen megnyugodni elfogadva a már-már nevetségesnek titulálható helyzetet. - Ráadásul, nem szoktam csapatban játszani, úgyhogy még ízlelgetnem kell ezt az együttműködés dolgot - tettem hozzá a saját magam védelmemben. Egész életem során próbáltam kibújni a csapatmunka alól, mert szerettem az akaratomat előtérbe helyezni, mások pedig ezt nem értékelték. Úgyhogy ezért gyűlöltem összejátszani másokkal. Még sportból is olyat választottam, amihez nem kellett egy egész csapat, csak a saját lélekjelenlétem. Ezúttal viszont elfogadtam, hogy nem sok választásom akad, így a főnökösködést kivételesen átengedtem valaki másnak. Ez legbelül egy kicsit megtört, de ép ésszel képes voltam felfogni, hogy nem makacskodhatok, ha meg szeretném még élni az örge korom, vagy legalább a huszonegyet. - Rendben - vettem vissza a flakont. Mohón kortyoltam bele a vízbe, de még hagytam a flakon alján, mikor befejeztem az ivást. Nem volt túl sok, mondhatni a fél fogamra se elég, de így is felemelő érzés kerített hatalmába. - Köszönöm! - adtam ismét vissza neki. - Ha mégis belehalnék, akkor remélem legalább bűntudatod lesz - ennyit azért már elvártam tőle, hamár úgymond megbíztam benne, habár inkább a szomjúságom győzte le az akaratomat, de erről neki nem kellett tudnia.
Az erdőben való menetelés nem volt a kedvenc részem. Igyekeztem Seth lábnyomaiba lépni, hátha akkor nem olyan fárasztó, de csalódásomra nem ment ilyen egyszerűen. Kiemrítőbb volt a túra, mint az elsőre hittem. Minden apró zajra felfigyeltem, és rémülten fürkészte a szemem a félhomály uralta erdőt. Seth nem úgy nézett ki, mint aki bármitől megtántorodna, ez viszont egy abszolút pozítivum volt. Miután egy ággal kezdett hadonászni, már megtartottam mögötte a két képés távolságot, hátha fejbe vág véletlen, netán direkt. Nem voltam én ilyen könnyen lerázható. - Csak észreveszek egy ágat - mondtam úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dologa. Ezt követően egyet ki is kerültem, miután kicsúszott Seth kezéből, aztán gond nélkül sétáltam tovább. Elkalandozva lépdeltem, mikor egy tényleg arcon kapott. Nem számítottam rá, így rám hozta a szívbajt. Nem fájt, csak megijedtem, ezért lendületből hátra tántorodtam. Kis híján felsikítottam, mikor tudatosult bennem, hogy csak egy ág volt. Pislogtam néhányat, majd mintha semmi se történt volna elhúztam az ágat az útból, és tovább sétáltam. - Valld be, ezt direkt csináltad - néztem Setre komolyan, aztán még az én arcomon is egy visszafogott mosoly kerekedett, éppen azon szörnyülködtem, hogy mennyire szernecsétlen vagyok a vadonban. Pedig én mindenben jól teljesítettem, szánalmasnak éreztem, hogy ez nem megy. Célként tűztem ki magam elé, hogy ezen változtatni fogok, mielőtt egy pók láttán, mondjuk, halálra rémülök.
Egyértelmű volt, hogy érzékeny témát érintettem. A válasza miszerint: kellett valami, ami eltereli a figyelmét, elég ködösen hangzott. Itt csak az volt a kérdés, hogy miről akarta elterelni a figyelmét. Komolyan felcsigzott ez a kérdés. Jó pszichológusként, biztosan tovább faggatóztam volna, de túlélni akaró lányként, aki félt, hogy elveszik az erdőben, inkább hanyagoltam a kérdést, bár lehetőséget láttam arra, hogy később visszatérjek erre a témára. - Dacból, fogadásból ki minek tartja - vontam vállat elejtve egy laza kis hazugságot. Alibit kellett magamnak teremtenem. Tartottam tőle, hogyha bárki is megtudja, hogy a munkamániám miatt vagyok itt, majd másképp kezelenek. - Azt mondták, hogy nem bírnám ki egy valóságshowban, és most itt vagyok - vázoltam fel. Már-már teljesen hihetőnek tűnt a sztori. A kulcsa a hazudozásnak az volt, hogy saját magammal is elhietttem, hogy igazat mondok, és ez ebben az estben nem volt nehéz, mert ez a füllentés elment egy féligazságnak. A szüleim tényleg nem hittek bennem, tomboltak mikor megtudták, hogy mire készülök.
- És engem mikor tervezel eltenni láb alól, hogy egy lépéssel közelebb kerülj a fődíjhoz? - kérdeztem teljes komolytalansággal. Mondjuk tényleg csak reménykedni tudtam benne, hogy nem lök le valahonnét, de egészen eddig úgy tűnt, hogy nincsenek hasonló tervei.
Látszott rajta, hogy ő jól szórakozik miközben én küzdöttem a halálfélelmemmel. Ha lett volna annyi lelki jelenlétem, akkor lehet, hogy meglököm, netán lelököm. Így csak összehúzott szemel néztem rá. Nekem csak ne vigyorogjon, mikor én éppen próbálom leküzdeni a gátlásaim. Jó érzéssel tölött el, mikor megint a tömör földet érintette a lábam, bár még mindig éreztem, ahogyan a híd leng alattam. Meg kellett állnom pár percre, hogy kiegyenesedjek, és ne ingázva sétáljak tovább. - Kösz, bár azért várd ki a végét - néztem rá bíztatóan, holott kettőnk közül talán nekem kellett nagyobb bíztatás. Elsőre gondolta jól, alkalmatlan voltam a túlélésre. Kiegyenesedtem, mikor végre úgy éreztem, hogy nem leng alattam a világ. Indultam tovább Seth után, de akkor az orromon landolt egy vízcsepp. A levelek közt, amik kitakarták a panoráma nagy részét, néztem fel az égre. Beborult, sötét felők keringtek éppen felettünk. - Na, Tarzan fiú - beugrott a kép, mikor a felmászott a fára - az indákon lógva láttál valami menedéket a rozoga híd közelében? - kérdeztem. - Vagy tervezünk elázni? - egyik lehetőséggel se volt problémám. Annak csak örültem, ha száraz marad az egyetlen ruhám, de hőségben a hűs vízcseppek gyengéd érintését se tagadtam volna meg. |
Csak felsóhajtottam, mikor ledefiniálta nekem a bizalom fogalmát. Nem mintha bármi bajom lenne azzal, ha valaki intelligens, de az okoskodás megint olyan számomra, amit nem igazán szívlelek. Persze lehet, hogy ő ezt nem annak szánta, viszont nekem akkor is tudálékosnak tűnt. A kérdésén elgondolkodtam, megfordult a fejemben, hogy a szemébe hazudva azt mondom, hogy megbízok benne, de jobban meggondolva nem volt okom hazudni neki. Ebben az esetben legalábbis. - Nem és nem is nagyon fogok. Ne vedd magadra, senkiben sem bízok meg teljesen - mondtam végül. Egyedül a bátyám volt az a személy, akiben vakon megbíztam volna. Még a szüleimben sem tudok feltétel nélkül megbízni, még ha tudom, hogy nem akarnak rosszat nekem. Abból kiindulva, hogy én nem bízok Livában, ő is mondhatja, hogy ő akkor miért bízna meg bennem, ha én ezt nem viszonzom. Erre nagyon egyszerű a válasz. Kettőnk közül nem én vagyok az, aki nem élné túl egyedül. - Ebből nyugodtan ihatsz, biztos nem lesz semmi bajod tőle - Nem kötöttem az orrára, hogy azért vagyok ebben olyan biztos, mert Morganától kaptam. Még mindig tartottam magam a neki adott szavamhoz, hogy nem adom más tudtára, hogy segített. Így is tudják már elegen - mindenki, aki nyomon követi a műsort - nem hiszem, hogy a túlélőknek is szükség lenne erre az információra. Még a végén megkörnyékezik Morganát, hogy tegye félre a pártlatlanság. A jobbik esetben, csak megkörnyékezik.
- Akkor maradjunk az én ötletemnél - Nem akarom, hogy úgy tűnjön neki, hogy elnyomom vagy hogy az ő ötletei meg véleménye nem számít. De azért eltévedni sem akarok, főleg úgy nem, hogy pár korty vizünk van csak és egy rákunk. Ha kicsit jobban el lennénk engedve ilyen téren, akkor egy kis kerülő még beleférne, viszont így nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust.
Amég nem volt túl sűrű a növényzet, addig elég gyorsan és viszonylag könnyen tudtunk haladni. Próbáltam olyan ösvényt keresni, ahol nem áthatolhatalan a bozótos. Felvettem a földről egy vastagabb faágat, ami segítségével utat csináltam magunknak. Én valamennyire kitapostam a lány számára az ösvényt, viszont még így sem lehetett neki könnyű a közlekedés a vékony talpú szandáljában. - Vigyázz, fejbe ne vágjon egy-egy ág - Próbáltam, csak akkor elengedni a félrehúzott ágakat, mikor Liva is elhaladt mellettük, de így is figyelnie kellett, mert néha kicsúszott a kezemből, tehát ha nem volt résen, akkor félő, hogy arcon kapta pár nagyobb levél vagy vékony ág.
- Kellett valami, ami eltereli a figyelmemet - A bátyám halálát, ami igazából az indok volt arra, hogy jelentkeztem nem osztottam meg Livával. William elvesztéséről a szüleimnek sem beszéltem, addig sem nyíltam meg sokszor, viszont a bátyám halála után teljesen bezárkóztam. Mindig is utáltam Will haláláról beszélni, a hangnemem ennek tekintetében kicsit kelletlenné vált, amiből a lány is leszúrhatta, hogy ezt jobb hanyagolni. - Nem. A barátaim, csak a bulit látták az egészben, a szüleim pedig tudták, hogy úgysincs beleszólásuk - A haverjaim azt hitték, hogy olyan lesz ez a műsor is, mint a Geordie Shore, hogy nincs más dolgod, mint piálni és kefélni. - Te miért jelentkeztél? - kérdeztem vissza, miközben hátrapillantottam rá. Nem lenne jó, ha kussban sétálnánk, meg az sem hátrány, ha nem idegenekként viselkedünk. - Elsősorban nem azért jöttem. De egyszer már itt vagyok, akkor a fődíjra hajtok - Tehát ezt egy igennek veheti. Mondjuk ez a kérdés kicsit relatív, hiszen lehet valakinek már az is győzelemnek számít, ha túléli a műsort.
Végigmértem a függőhidat, először csak kipróbáltam, hogy elbír-e. Miután annyira nem nyikorgott és a kötelek is bírták elindultam rajta, de pár lépés után visszafordultam Liva felé. Őszintén szólva arra számítottam, hogy megmakacsolja és nem akar majd rálépni, ezért kellemes meglepetésként ért, hogy összeszedte minden bátorságát, s elindult a hídon. Egy vigyor jelent meg az arcomon az arckifejezése láttán. Látszott rajta, hogy minden lélekjelenlétére szüksége van ahhoz, hogy összeomlás nélkül átérjen a híd túlfelére. - Azért ne időzzünk túl sokat rajta - Az ilyen régi dolgok esetében lehetetlen kiszámítani, hogy meddig fognak kitartani.Engem pedig egyáltalán nem vonzott az a lehetőség, hogy a mélybe zuhanjak.
- Nem is vagy annyira alkalmatlan a túlélésre, mint azt először gondoltam - mondtam egy féloldalas vigyorral az arcomon, miután átértünk a hídon. Ezt a kis megjegyzésemet bóknak szántam, remélem annak is veszi. Próbáltam tartani az irányt, viszont ez nem olyan egyszerű feladat ilyen sűrű növényzetben. Szerencsére ezen az oldalon már egész könnyen tudtunk tovább haladni. |
Talán lehettem vona kicsit előzékenyebb, és fent tarthattam volna annak a látszatát, hogy megbízom benne. Viszont a víz és a bizalom látszata se ért annyit, hogy aztán azon az átok verte szigeten dobjanak földet élettelen testemre. Nem kockáztattam. A szánalmasan gyenge hazugságom hallatán pedig ez neki is nyílvánvaló lett.
- És te tudtad, hogy a bizalom a sebezhetőség kölcsönös elfogadása két ember között, amiben a felek kiteszik magukat annak a kockázatnak, hogy a másik kárt okoz nekik, ugyanakkor ezt ők nem akadájozhatják meg? - kezdtem automatikusan bele a pszichológus dumába. Nem tehetettem róla, az elmúlt pár évben már zsigerből beszéltem így - Ennek tudatában, őszintén, te megbízol bennem kb. fél óra ismeretség után? - kérdeztem kíváncsian. Tényleg őszinte választ vártam, bár az is válaszul szolgált, ha hazudott. Egészen egyszerűen ki tudtam szúri, ha valaki szemtől szembe akart megvezetni, ugyanis rengeteg jelet ismertem, amik mind arra utaltak, hogy valaki füllent. Egyébként én nem mutattam teljes bizalmatlanságot felé, hiszen rá hagyatkoztam a tájékozódásban, meg minden egyéb cserkész dolgban. Ha igazán bizalmatlan lettem volna, akkor már előtérbe helyeztem volna a kötöszködő énemet, aki mindent jobban tudott más embereknél, bár feltételezem, akkor Seth hamar magamra hagyott volna. - Egyébként nem mondtam, hogy nem bízom benned - adtam neki az üveget. -, csak feltételezem, hogy nem a hajóról hoztad magaddal a vizet, és a kétes származása lévén nem teszem ki magam mérgezés veszélyeknek. Ha nem patkolsz el úgy fél órán belül, akkor lehet, hogy kérek egy picit - mondtam megnyalva kiszáradt ajkam. Sóvárogtam az édesvíz simogató íze után, de a félelem áthatóbb volt bennem, mint a szomjúság érzése.
A tengert figyeltem, amíg Seth kinyírta a rákocskát. Tartottam tőle, hogy vér fog folyni, és bármennyire nem emberi, attól a vér még vér, legyen akár kék színe, nekem attól még hányingerem volt a ragadós folyadéktól. Szerencsére mikor visszanéztem, a rák bár nem nem mozgott, és a belső nedveiből egy cseppet se láttam. Gondoltam, hogy segíteni kéne valamiben, de nem tudtam még csak hozzászolni a dolgokhoz, és eléggé úgy tűnt a fiú mindent a kezében tart. Örültem neki, hogy velük találkoztam, bár Sethnek valószínüleg csak egy púp voltam a hátán, engem mégis feldobott a dolog. - Ötletem ugyan van, de ha arra megyünk, akkor garantáltan eltévedünk - ismertem be. Nyílt titok, hogy nem voltam egy nagy túrázó. A kijelölt túraútvonalokon is megesett, hogy eltévedtem. Isten ments, hogy még én mondjam meg merre induljunk el.
A kezemben landolt minden holmink. Szomorú belegondolni, hogy ez minden szolgálatunkra álló dolog, komolyan elkesrített. Ismét eszembe jutott a táskám, ami mostanra valószínűleg már rég a tenger mélyén pihent, pedig milyen jól jöhetett volna a tartalma. Néztem, ahogyan Seth Tarzant játszva fára mászik, és tudatosítottam magamban, hogy nekem nem jutott volna eszembe magasabbról körülnézni. Csak elindultam volna az erdő legmélyebb pontja felé, hátha egyszer jó helyen lyukadok ki. Nem vallottam magam buta lánynak, de kicsit aggasztott, hogy a fára mászós ötlet még csak fel sem merült bennem. - Nagyszerű - feleltem a fiú útvonaltervét hallva. - Csak utánad - utat hagyva neki állta odébb, hogy elsőként lépessen az erdőbe.
Szorosan a nyomában lépdeltem. Igyekeztem nem lemaradni, és magányomban eltéveszteni egy kanyart, rossz fa mellett elfordulni, vagy valami hasonló. Hamar kiderült, hogy a rövidgatya és a szandál nem a legjobb, amit ilyen helyzetekben hordani lehet. A földön heverő ágak előszeretettel karistolták össze a csupasz bőrömet. Mire látóhatáron belülre került egy ócska függőhíd, a lábam már úgy nézett ki, mintha egy megvadult macska támadott volna meg az éles karmaival. A szám teljesen ki volt száradva, ennek ellenére nem bírtam szótlanul az utat. - Tulajdonképpen te mért jelentkeztél ebbe a beteg valóságshowba? - nekem meg voltak az indokaim, de érdekelt, hogy másokat mi vezérelt. - És a családod, a barátaid nem ellenezték, hogy ide gyere? - nem faggattam tovább, ha nem válaszolt, vagy ha láttam rajta, hogy ez a téma nem a kedvence. Amennyibben jól kezelte a dolgot folytattam. - Nyerni akarsz? - ez volt az egyik kérdés, ami legjobban izgatta a fantáziámat. Én személy szerint nem a nyerés miatt jöttem kivételesen, hanem a tanulmányaim érdekében. Az utóbbit inkább nem akartam hangoztatni.
A függőhídat vizsgálgatva összeráncoltam a homlokom, nem voltam teljesen biztos benne, hogy ezt használták ez elmúlt száz évben. - Elbír ez egyáltalán valakit? - a híd lécei korhadásnak indultak, és a kötözés se győzött meg, ennek ellenére rásétáltam. Mikor ráléptem még egészen stabilan állt, aztán bejebb sétáltam, ahol már jócskán kilengett. Úgy szorítottam a kötelet, minthha az védelmet nyújtana, holott az is leszakad, ha az egész híd összeomlik. - Tök biztonságos - jegyeztem meg egy erőltett mosolly társaságában, miközben a halálfélelem az arcomra fagyott. Úgy voltam vele, megszokom, hogy ezen a helyen a természet valahogy majd mindig az életemre akar törni, de sajnos akkor még nem tudtam megbarátkozni a gondolattal. Csendben szenvedtem, és minden lépésnél elképzeltem, ahogyan leesek. Nem voltam tériszonyos szimplán realista, aki tudta, hogy ez a híd nem bír ki túl sokat. Egy pozítivum legalább mindenképpen akadt, a kilátás lélegzetelállító volt. |
|
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
